A szakadás annak a végeláthatatlannak tűnő belső vitának a végkifejlete, amely utolsó fázisaiban arról szólt: miért nem tudja magához vonzani a párt a jobboldali hatalomban csalódottakat? Mert a Fidesz tartja magát, az MSZP pedig stagnál,miközben a politikai képviseletet nem találó bizonytalanok tábora minden eddiginél nagyobbra, 55 százalékosra dagadt. (Feltehetően közéjük tartoznak a tegnapi sok tízezres budapesti „Orbán-rendszerellenes” demonstráció résztvevői is.) Most a belső feszültség széthasította a politikai baloldal egyetlen parlamenti pártját. Véget érhet egy húszéves időszak, amelyben az MSZP baloldali erőként egyeduralkodó volt. Az új alakzat, ha életképes lesz, a gyakorlatban cáfolhatja, hogy azMSZP-n kívül nem létezhet baloldali élet, politizálás.

Ma még valóban őszinte lehet a szándék, a hit és az ígéret a békés elválás utáni együttműködésre, mint a jobboldali kurzus leváltásának zálogára. Ám a viszony a régi és az új párt között nem lesz békés,mert nem lehet az: a nyilvánosságért – a választópolgárért – folyó rivalizálás elkerülhetetlen lesz. Azt többé-kevésbé mindenki tisztán látja, hogy csupán törzsszavazóival egyetlen párt sem tudja megtartani vagy megszerezni a hatalmat 2014-ben. Ahhoz meg kell nyerni a bizonytalanokat is. A logika azt diktálná, hogy Gyurcsány elképzelése – a baloldali-liberális-konzervatív tábor egybegyúrása az Orbán-kormány leváltására – nagyobb sikerrel kecsegtet, mint egy markáns, szükségképpen szűkebb kört vonzó baloldali párt fellépése, főként úgy, hogy egyelőre még e baloldaliságot sem képes közelebbről meghatározni.

Önmagában a „nyugatos, baloldali politikában” benne van a lehetőség, hogy akár a győzelem kapujáig elvigye a ’89-es parlamentarizmus alapján sűrűsödő tábort, de ezt a lehetőséget erősen behatárolja Gyurcsány ma meglehetősen elutasított személyisége. Elég lehet a markáns közös ellenség egy népfrontpárt megalapításához, a kormányzás ígéretéhez. De a gyakorlatához kevés. Egy még szélesebb koalíció pedig még törékenyebbnek bizonyulhat.

Ma még beláthatatlan az is, hogy milyen következményei lesznek a kiválásnak az MSZP-ben. Az első reakciók nem túl biztatóak, de annál jellemzőbbek a párt gondolkodására: hírek szerint máris támadják Mesterházy Attila elnököt. A hosszabb távú reakciót pedig még csak nem is az fogja meghatározni, amit a „szakadárok” a párt szemére vetnek, hogy a régi gárda képtelen megválni a hatalmától, hanem az, képes lesz-e, képes lehet-e, s egyáltalán át akar-e alakulni az MSZP. A párt ugyanis ma saját korábbi sikereinek a foglya. Annak, hogy sajátos szervezeti felépítésével túlélte a rendszerváltást, és háromszor is kormányra tudott jutni, ám ma szinte tehetetlen a Fidesz kíméletlen hatalmi piramisával szemben. Az MSZP ugyanis a párt és a mozgalom keveréke maradt, értelmetlen és céltalan platformokkal, ahol elmosódott a formális hierarchia, ahol a döntéshozás a párton belüli egymást ellenőrző körök és informális erők hatalmi egyensúlyánmúlik, ahol a lassan „kiérlelt” döntések a végtelen kompro misszumok szürkeségét mutatják.

Hogy túl az első ideges reakciókon megkezdődik-e egy szellemi erjedés az MSZP-ben, nem tudni. Mint ahogyan kérdéses a Fidesz reakciója is. Eddig puszta kommunikációval is sikerrel kriminalizálhatta nemcsak az MSZP-t, hanem vele az egész baloldalt. Ez most retorikailag is egyre nehezebb lesz, figyelmét meg kell osztania, ráadásul nemcsak a parlamenti politikai erők, hanem az egyre erősebb civil mozgalmak között is.

A rétestészta szétszakadt. Hogy a töltelékkel mi lesz, még nem látni. A sok „lehet” között egy biztos: másfél év után véget ért a Fidesz-uralta magyar belpolitika hosszabb időre mozdulatlannak hitt időszaka.