Útban a börtönegészségügy felé

Megvalósulni látszik az egészségügyért felelős államtitkár, Szócska Miklós álma: a szakminisztérium 2012-től teljhatalmat kap az ország valamennyi kórháza felett. Koncepciója sokak számára bizonyosan vonzó is. Lényege az ellátórendszer helyi szükségletekhez igazodó átalakítása.

Még a forintokat számolgató közgazdászoknak is tetszhet ez: X öszszegű közpénzből akkor lehet a legnagyobb mennyiségű egészségnyereséget vásárolni, ha odavisszük a gyógyítókapacitásokat, ahol arra „objektíve” a legnagyobb szükség van. Már zajlik is az előkészítés: „A mélyreható szerkezeti átalakítást a szükséglettérkép és a kapacitástervezési rendszer támogatja, amelynek kiépítése folyamatban van.” – olvashatjuk a Semmelweis Terv 23. oldalán.

Kis utánagondolással mégis belátható, hogy ez a szélsőséges módon, államosítással létrehozni kívánt modell valójában a börtönegészségügy modellje. A börtönben valóban reális feltételezés az, hogy a betegek ellátása objektív, orvosilag is igazolható szükségletek alapján történjen. A börtönkórház mindig a legsürgősebb, legindokoltabb beavatkozásokat fogja elvégezni – a szimulánsok, az extra igénnyel rendelkezők nem kapnak elsőbbséget. A rendszer megfordítva is működik: azok a börtönlakók, akik alacsony műveltségük, ismereteik és igényeik alapján maguktól nem mennének el orvoshoz, mégis meg fogják kapni a szükséges ellátást (pl. szűréseket), mert parancsszóval berendelik őket a rendelőbe.

Könnyű sorolni azokat a szempontokat, körülményeket, amelyek végrehajthatatlanná teszik a Semmelweis Tervben megfogalmazott struktúraátalakítási koncepciót. Most csak két összefüggésre utalnék.

Nézzük a betegek szempontjait. A börtönlakónak nincs beleszólása abba, hogy milyen kontrollt végeznek el rajta, a szabad betegnek igen nagy döntési szabadsága van abban, hogy mikor fordul orvoshoz és mikor nem, és hogy hol. A betegek tucatnyi szempont alapján döntik el, hogy milyen panasszal, milyen kórházhoz fordulnak. Akárhogyan is rajzolja a szaktárca amegyei, regionális vagy – a terv szóhasználata szerint – nagytérségi kapacitástérképeket, a betegek ezeket a határokat át fogják lépni, ha éppen egymásik térség kórháza, szakrendelője számukra könnyebben érhető el; ha ők vagy családtagjuk korábban másutt már bizalmas viszonyba került egy orvossal. Százezres nagyságrendben élnek más városban, más megyében állampolgárok, mint ahova be vannak jelentve, sokan ingáznak napi és heti rendszerességgel, nem is beszélve arról, hogy legalább százezernyi állandó magyarországi lakcímmel és tajkártyával rendelkező állampolgár valójában Nyugaton él.

Több ok miatt is lehet, sőt kell is korlátozni a betegek választási lehetőségét, de nem végletes adminisztratív eszközökkel. Ha csak papíron is, de ma is él a 2006-ban bevezetett 30 százalékos szabály, vagyis az, hogy aki nem abban a kórházban akar gyógyulni, ahová beutalták, ki kell fizetnie a költségek 30 százalékát. A szabad orvos- és intézményválasztás teljes korlátozása a tudományos alapon történő „betegútszervezés” ürügyén csak rossz következményekhez vezethet. Vagy az történik, hogy fizetős egészségügy jön létre, amikor a gazdagok deklaráltan jobb gyógyulási esélyhez jutnak, vagy sérülnek a betegek alkotmányos jogai, ha nem teljesül az, hogy a rendszer indításának pillanatában azonos betegséget az arra illetékes kórház mindenütt azonos körülmények között képes kezelni. A kórházak közötti személyi és tárgyi eltérések ismeretében biztos, hogy ez rövid idő alatt és a jelenlegi gazdasági helyzetben illúzió.

Kemény korlátja a szükségletalapú kapacitáselosztásnak az is, hogy a közel kétszázezernyi egészségügyi dolgozó (orvos, ápoló, kisegítő személyzet) nem börtönalkalmazott. Azok a területi egyenlőtlenségek, amelyek a terv szerint „a rossz szabályozásból adódó torzulás”-nak tűnnek, valójában csak azt az elemi igazságot tükrözik, hogy ott lehet jól kórházat működtetni, ahol érdemes orvosnak, nővérnek lenni. E probléma túlmegy a hálapénz jelenségén, ami ellenérvként sokak fejében nyilván megfordul. Még csak nem is magyar sajátosság ez, hiszen német orvosok ezrei is mennek magasabb bérért Angliába dolgozni, és a skandináv országok is reménytelenül próbálnak orvosokat találni a sarkköri településekre.

Mint azt a közelmúltban európai uniós pénzből felépített hazai szakrendelők példája is bizonyította, a rosszabbul ellátott területeken továbbra sem lehet érdemben bővíteni az ellátást, mert nem akad orvos, akinek megérné az alacsony forgalmú, a nagy kórházaktól távol eső településeken heti 1-2 napon rendelést vállalni. Hiába mutatják ugyanis a szükséglet-térképek, hogy az adott körzetben lakóknak „objektíve” szükségük lenne a korábbinál több reumatológiai ellátásra, ha nincs helyben elegendő szakorvos, vagy az ott lakók nem mennek el az elvárt számban a rendelésre. És megfordítva: naiv elképzelés úgy kapacitásleépítéseket tervezni a fővárosban vagy a megyeszékhelyeken, hogy az ott élő, ott dolgozó embereknek az országos átlag alapján számított szükségleti norma szerint „nem jár” ennyi ellátás. Ha ilyen alapon Budapesten tömegével zárnának be kórházi osztályokat és kórházakat, nem azt érnék el, hogy sok száz orvos és több ezer nővér aDél-Dunántúlon vagy Észak-Magyarországon vállal állást, hanem azt, hogy az elbocsátottak még nagyobb számban keresnek munkát külföldön vagy Budapesten a magánszférában.

Naiv elképzelés, hogy ha minden kórház állami tulajdonba kerül, ez garantálja az egyforma tartalmú és minőségű ellátást. Az orvos vagy bármely relatív önállósággal rendelkező kórházi osztály sokféleképpen járhat el egy adott beteg kezelése során. Ahogy a nem börtönlakó betegek eseté ben mindenképpen érvényesül a fogyasztói szuverenitás, az orvosok, kórházi osztályok döntési lehetőségei is megmaradnak, akár mégoly centralizált döntési hierarchián belül is.

A kórházak államosítása akkor is elhibázott ötlet, ha kiderül, hogy a terv kidolgozóinak álmai mégsem valósulnak meg, és csak annyi történik, hogy a ma meglévő 140 kórház helyett csak 70-80 marad meg, mint ahogyan azt Szócska államtitkár korábbi munkatársa, jelenlegi tanácsadója, Sinkó Eszter több nyilatkozatában kimondta. A csökkenés mértéke igazolható, a módszer nem. És nem is fog célhoz vezetni: a következő két-három évben a kormánynak sokkal égetőbb gondjai lesznek. A Fidesz egészségpolitikusai közül többen már 1998-ban is ugyanezt tervezték, mégsem lett belőle semmi. Már csak azért sem, mert az orvosszakmai és közgazdasági megfontolások alapján „leírható” kórházak többsége a közepes és kisméretű vidéki városokban található. Ha majd a Fidesz erős emberei konkrét listákat kapnak a tárcától, vissza fognak hőkölni, mert a Fidesz a vidéki Magyarország pártja.

Az államosítás a gyakorlatban azt is jelenti, hogy a szaktárca minden felelősséget magára húz. A minisztérium korábbi vezetőinek már eddig is sok fejfájást okozott, hogy helyi ügyekkel kellett foglalkozniuk. Anekdotába illő történet, de igaz: amikor egy vidéki, de a minisztérium irányítása alatt álló tüdőszanatóriumból elkóborolt egy budapesti politikus súlyosan beteg, idős édesanyja, a kórház igazgatója aminisztertől kért gyorssegélyt a kerítés lyukainak befoltozására. Már ma is az a helyzet, hogy a miniszter az irányítója kb. 25 ezer embernek (mentők, ÁNTSZ, országos intézetek dolgozói stb.), hogy fog ez a rendszer működni, ha aminiszter 200 ezer embermunkájáért lesz közvetlenül felelős? Ez maga a szocialista tervgazdálkodás.

Sajnos az elmúlt másfél évben megtapasztalhattuk, hogy ha egy elképzelés végrehajthatatlan, ez még nem jelenti azt, hogy nem fogják végrehajtani. Nekilátnak, és mindenféle baj lesz belőle. Ebben az ágazatban is le fogják cserélni a teljes felső vezetést, mint ahogyan a hadseregben, a médiában, a bírói karban stb. Az új vezetők pedig – eleget téve a konkrét központi sugalmazásoknak – fel fogják bontani a beszállítói szerződéseket. Új cégek fogják őrizni, takarítani a kórházakat, más lesz a pék és a kertész. Lehet, hogy valójában csak ennyi az igazi cél?

A szerző közgazdász

– Nem azért megyek el, mert Angliában akarok orvos lenni, hanem azért, mert Angliában akarok beteg lenni.
– Nem azért megyek el, mert Angliában akarok orvos lenni, hanem azért, mert Angliában akarok beteg lenni. MARABU RAJZA
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.