Allah se tudja
Kétszer is tüzeltek Moammer Kadhafi konvojára a francia légierő vadászgépei, pedig a Líbia feletti bevetés céljai között hivatalosan sosem szerepelt az ezredes utáni hajsza.
A NATO számára azonban jó ideje világos volt: „A forradalmár” híveit csak úgy lehet megtörni, ha élve vagy halva kézre kerítik. Holtan persze praktikusabb, ahogy Oszama bin Ladent is jobb, hogy likvidálták – egy esetleges monstre bírósági per csak kényelmetlen kérdéseket vetett volna fel.
Kadhafi halálával a NATO lassan lezárhatja „láthatatlan háborúját”. Az észak-atlanti szövetség több hónapja naponta átlagosan hatvan-hetven bevetésre küldte a brit, francia, dán és más tagállamok által rendelkezésre bocsátott vadászgépeket, pilóta nélküli gépeket és harci helikoptereket. Az ENSZ BT vonatkozó döntése értelmében a misszió célja a polgári lakosság védelme volt. Valójában a szárazföldön sokszor amatőrnek bizonyuló felkelőknek biztosítottak masszív légi támogatást.
Afganisztán és Irak után a Nyugat egy harmadik iszlám országban háborúzott. Itt egy olyan alkalmi szövetség partnereként és részben fegyverszállítójaként, amelyben Kadhafi átállt egykori hívei éppen úgy megtalálhatók, mint egymással rivalizáló törzsi vezetők vagy éppen iszlamisták. Legkevésbé egy nyugati típusú demokrácia hívei.
Joe Biden amerikai alelnök mégis cinizmussal vegyes büszkeséggel jelentette be: Amerika úgy költött el kétmilliárd dollárt a 2009-ben még Barack Obamával parolázó Kadhafi megbuktatására, hogy az USA hadereje egyetlen katonát sem veszített. Egy diktátorral kétségkívül kevesebb van, a befektetés – „nulla áldozattal” – megérte.
Amerika egykori ellenségéből és a néhai fő terroristaszponzorból az iszlám terrorizmus elleni globális harc szövetségesévé átvedlett despota halálával azonban semmi sem oldódott meg. Csak egy véres fejezet ért véget. Talán maga Allah sem tudja, hogy nem lesz-e véresebb a következő. A régiók, a mérsékeltek és az iszlamisták, a mintegy száznegyven törzs között húzódó törésvonalak nem sok jót ígérnek. A kőolajban és földgázban gazdag országban egy második Afganisztán, egy polgárháborúba bonyolódó, a tálibokhoz húzó iszlamista fellegvár alakulhat ki az Európai Unió közvetlen déli szomszédságában.
Abban a régióban, ahol az arab tavasz több, eddig megingathatatlannak hitt rezsimet söpört el. Egyiptomban és Tunéziában kevesebb vérrel, mint Líbiában, de még semmilyen választ nem kínálva az iszonyatos szociális egyenlőtlenségekre. A javak igazságosabb elosztása a Nyugattól is (anyagi) áldozatot fog követelni. A számla nem áll meg kétmilliárd dollárnál. Főleg úgy, hogy Clinton amerikai külügyminiszter Tripoliban járva kimondta: az „új Líbiának” folyósítandó segélyek jelentős részét az ott tartós fogyasztási cikké vált fegyverek visszavásárlására kell majd költeni.
