Az ’56-os forradalom csak kedélytelen nyomokban mutatkozik. Két (előbb halálra, majd életfogytiglanra ítélt), szerencsénkre élő legendája közül például Wittner Mária ismét azzal lépett elő, hogy bosszút állna, most éppen a nagyon öreg pártmunkásoktól venné el a nyugdíjuk felét, hogy a nélkülöző hősöknek adja. 

Mintha nem is lehetne elképzelni, hogy más párna kerül a fejük alá, mint amit kirángatnak az elfekvőben ápolt vörösök feje alól. Mécs Imréről is beszélni kellett ezekben a napokban, ugyanis az emlékpárt, az SZDSZ jelöltjeként nem sikerült annyi kopogtatócédulát összegyűjtenie, hogy indulhasson a II. kerületi időközi választáson.

Nem gondolom, hogy ennyi maradt ’56-ból, de körülbelül ennyi látszik. Ezen kívül még az is, hogy az október 23-i állami/Fidesz-ünnepségek csúcsdíszeként olyan demonstrációt terveztek, amely az öt évvel ezelőtti rendőrtámadások áldozatairól emlékezett volna meg. Tény, hogy a 2006-os alkalom is október 23-ra esett, de semmi köze nem volt 1956-hoz, bár ameddig nagyon bele nem feledkeztek a résztvevők, még mondogattak ilyesmit is.

Mindenkinek jobb, de ’56 emlékének végképp, hogy ez elmarad. Attól tartok, hogy annak a forradalomnak a szellemét nem is lehet megidézni valami közös ellenség nélkül. Az pedig most nincs. A politikai forgószínpadról ezt nem lehet kipörgetni, akárhogy is szenvednek vele. Lehet csinálni, rá is lehet rontani, de ettől még nincs. A legjobb az idegen lenne e célra, ahogy annak idején az is volt. Bankokból, bevásárlóközpontokból, az amerikai pop- és mozi- meg rágógumirágó-kultúrából, a hamburgerből össze is lehet állítani egy ellenséges közeget, de túl sok örömet nyújtanak ahhoz (mínusz a bankok, de ők meg pénzt...), hogy lelkesítő gyűlöletet lehessen ellenükben gyártani.

Az önmagában vett szabadság ünneplése pedig kevéssé aktuális oly körülmények között, amikor ennek lebontása folyik még mindig 51 százalékos népszerűségi indexszel, s azzal a politikai közhellyel, hogy ezzel nem érdemes az embereket traktálni, mert nem érdekli őket.

Akkor hát mit is ünnepelnénk?

Minden nagy múltbeli történésből, helytállásból vagy életkísérletből annyit lehet méltón ünnepelni, amennyire ráismerünk önmagunkban. E tekintetben ’56-ot magára hagytuk. Akkor valahogy „mindenki szerelmes lett mindenkibe”, most meg ez az alkalom, amikor rá kell bökni az ellenségre. Annyi spontaneitás és öröm van most benne, mintha Grosicsot állítanák a kapuba, hogy védjen, hiszen nagy kapus. Csakhogy már nem védhet, de még itt van, és nagyon fáj, hogy csak emlék lehet, miközben a pályákon a kudarcokat kapjuk, és az afölötti marakodás még nagyobb összeomlását. Azt pedig természetesnek vesszük, hogy egymás közt vagyunk (végre!), s játszhatunk. Így, ahogy tudunk. Voltak, akik ’89 előtt is együtt ünnepeltek október 23-án lakásokban, kirándulásokon, még a 301-es parcella melletti kis erdőben is. Csak bízni lehet benne, hogy sok helyen, már más, mások, még mindig, már megint összejönnek. Akár csak egymás kedvéért is.