A Nézőpont Intézet ügyvezetője határozottan azt állította a kormánytévé reggeli műsorában, hogy ami az MSZP-t feszíti, az csupán személyi ellentét, amelyet csak leöntenek ideológiai mázzal. Nem mond többet a Népszabadságban egymás alatt közölt két „elemzés” sem (Böcskei Balázs: Kifulladás után, Tóth Csaba: A Gyurcsány-barát szavazó mítosza). Böcskei amellett érvel, hogy a jelenlegi vezetés mellett az MSZP képtelen megújulni, szürke, érdektelen, támogatottsága a választások óta nem nő, ezért a Demokratikus Koalíciónak immár nem érdemes tovább az MSZP-ben maradnia. Akkor majd eldől, hogy valóban Gyurcsány személye miatt nem nő az MSZP támogatottsága, a kiválók pedig akadály nélkül képviselhetik balliberális álláspontjukat, s tehetnek kísérletet a baloldaliak mellett a liberális választók megnyerésére. Arra, hogy miben is állna az új párt „balliberális” politikája, nem veszteget szót.

Tóth Csabát az MSZP-n belüli ellentétek az SZDSZ végnapjaira emlékeztetik: akárcsak azokból, az MSZP-ben történtekből is csak a pártvezetés és a belső ellenzék konfliktusát látja anélkül, hogy elgondolkozna a konfliktusok politikai tartalmán. Nem kap jobb eligazítást az olvasó Tamás Ervinnek a Hétvége vezető helyén megjelent cikkéből (A szakítás) sem. Szó esik benne Gyurcsány megjelenéséről az MSZP-ben, miniszterelnökké válásáról, arról, hogy saját képére akarta formálni a pártot, azután fokozatos hitelvesztéséről, Gyurcsány egymást követő vereségeiről – csak arról nem, hogy mi is lett volna az a saját kép, amelyre Gyurcsány az MSZP-t formálta volna, mi lenne a gyurcsányi politika, és mit képviselnek ellenlábasai. Tamás Pál is csak a megnyerendő választói csoportok felől közelíti a kérdést, s őt is hidegen hagyja, mi a válasza a szereplőknek Magyarország mai alapkérdéseire (A Gyurcsány-sokszög).

Egy pártot annak alapján indokolt megítélni, hogy milyen törvényeket szavaz meg a parlamentben. Egyetlen eset volt eddig, amikor ez eligazítást adott az MSZP belső nézeteltéréseinek megítélésében: a kettős állampolgárságról szóló szavazás. Gyurcsány másodmagával (Molnár Csabával együtt) nemmel szavazott, támogatói közül Vitányi Iván tartózkodott, Ficsor Ádám és Vadai Ágnes nem nyomott gombot. A mai pártvezetéshez sorolt politikusok pedig – köztük Baja Ferenc, Lamperth Mónika, Mesterházy Attila, Szekeres Imre – igennel szavaztak. (Szanyi Tibor nemleges szavazatát egy interjúban értékelte le, arra nem térek ki külön.) Amikor Mesterházy Attilát két és fél éve frakcióvezetővé választották, nemcsak baloldali félfordulatról kezdett beszélni, de arról is, hogy a nemzeti kérdésben is változtatni akar a párt álláspontján.

Balogh András, a Gyurcsányt rendszeresen bíráló elnökhelyettes az MSZP új nemzetpolitikáját hirdette meg. Velük szemben Gyurcsányék kitartottak amellett, amit a Horn-kormány az alapszerződésekkel képviselt, a Gyurcsány-kormány pedig a 2004-es népszavazásnál: támogatni a szomszéd országok magyar kisebbségeit, garanciákat szerezni kisebbségi jogaik érvényesítésére, de tiszteletben tartani a szomszédos államok szuverenitását, nem teremteni közjogi kapcsolatot a kisebbségi magyarok és a magyar állam között, mert ez szembeállítja őket a többségi népességgel és az ottani állammal, ugyanakkor semmi hozadéka nincs a valóságos problémáik megoldásában. A nemzeti kérdés a magyar politika egyik alapkérdése volt a tizenkilencedik és a huszadik században, és a jelek szerint – hála a Fidesznek – a huszonegyedikben is az marad.

Ebben a kérdésben az MSZP mai vezetése hátat fordít a párt korábbi politikájának, és csak Gyurcsány platformja képviseli azt.

Nem ez azonban az egyetlen kérdés, ahol a mai vezetés eltávolodik attól a politikától, amelyet kormányon képviselt az MSZP. A párt az SZDSZ-szel alkotott koalícióban mindhárom kormányzati ciklusban a magyar piacgazdaság felépítésének útján járt: a privatizáció, a gazdasági stabilizáció útján, Magyarország nemzetközi gazdasági integrációjának útján. Az MSZP kormányzásához, sőt a koalíción belül szocialista vezetésű minisztériumokhoz kötődnek olyan jelentős reformok, mint a nyugdíjreform vagy az igazságügyi reform. Az oktatás és egészségügy reformjában ugyan a szabad demokratáké volt a kezdeményező szerep, de az MSZP magáévá tette a koalíció oktatáspolitikáját és a biztosítási reformot kivéve az egészségügyi reformlépéseket is. (A kórházi átszervezést és a vizitdíjat határozottan pártolták a szocia listák, akárcsak a felsőoktatási tandíjat.) A Horn-kormánytól a Bajnai-kormányig terjedő történet tehát alapjában véve kapitalizmusbarát kormányzást jelentett.

Igaz, mindig jelen voltak a szocialista pártban azok, akiknek ez nem tetszett: ők szerveződtek egykor a hajósi csoportba és különféle asztaltársaságokba, ők szavaztak ki a Bokroscsomagnál, ők blokkolták az egészségbiztosítási reformot. Amíg azonban kormányon volt a párt, Földes György rendszerkritikai álláspontja vagy Szili Katalin Orbánéval rokon nemzeti antikapitalizmusa perifériára szorult. A választási vereséget követően azonban a párt centrális pozícióban levő vezetői jutottak el a kormányon követett politika koncepcionális elutasításáig. Az elvekről folyó vita a kormányzás megítélése körüli vitában jelent meg. Baja Ferenc már a választási vereséget követő, 2010. júniusi kongresszusra készített elemzésében a második Gyurcsány-kormányt, annak stabilizációs és reformpolitikáját teszi felelőssé minden bajért.

Ezt az értékelést találhatjuk Szekeres Imre egy évvel később a Népszabadságban, szintén egy pártkongresszus előtt megjelent cikkében is (Lazítani…). A 2002-es program Szekeres szerint rendben volt: „az MSZP világos programmal érkezett: a megingott jog- és szociális biztonság kereteinek helyreállítása, csatlakozás az Európai Unióhoz. 2003-ra lényegében mindkét feladat teljesült.” Az államháztartást – szemben a gazdasági elemzők domináns véleményével – szerinte nem a száznapos program, hanem az első Gyurcsány-kormány zilálta szét. Csak emlékeztetőül: Gyurcsány 2010. tavaszi, a szocialistáknak szóló Röpiratában azt írta erről: „Nem az okozza-e vesszőfutásunkat, hogy 2006 után letértünk erről az útról? – folytathatnánk. Sajnos nem. Gondjainkat nem az okozza, hogy letértünk erről az útról, hanem az, hogy ráléptünk erre az útra.” A második Gyurcsány-kormány reformpolitikájának megítélésében Szekeres azt az értelmezést fogadja el, hogy ott káoszt teremtettek.

Egy nappal korábban jelentmeg tavasszal Mesterházy Attila írása (Zöldfordulatot!), amelyben nem a korábbi kormányzás értékelése, hanem a követendő elvi irány áll a középpontban, s amelyet Szili Katalinéra emlékeztető antikapitalista kiindulópont határoz meg, ilyen mondatokkal: „A 2008-as világválság alapjaiban rengette meg a piaci fundamentalizmus eszméjét. A válságot nem az államok gazdasági beavatkozása, hanem épp annak hiányosságai, elsősorban a piac szabályozatlansága okozta. A piac korlátlan önszabályozó képességét hirdető hangzatos kijelentéseket megcáfolta a valóság.” Itt most nem az a kérdés, hogy megalapozottak-e ezek az állítások (nem azok), hanem hogy ebből a kiindulópontból az LMP-éhez közelálló antikapitalizmus következik a párt irányvételét illetően. Ezzel hivatalos politikává válik a rendszerkritikai attitűd.

Ezt az attitűdöt váltja aprópénzre Mesterházy, amikor „az igazi bankárkormányként” jellemzi a Fidesz-kormányt, vagyis ugyanahhoz az antikapitalista demagógiához nyúl, amely a Fidesznek sikert hozott. Ezzel az attitűddel van összhangban, ha a Fidesz kórházi átalakítási, illetve államosítási terveit a fővárosi MSZP-frakció politikusai ugyanúgy ingatlanspekulációval magyarázzák, ahogy a Fidesz támadta az MSZP–SZDSZ-kormány kórházi átszervezését, s ők is kijelentik, hogy a Fidesz intézkedései nyomán életveszélyes lesz a budapesti egészségügy. Az, ahogy a parlamenti MSZP-frakció mindenre lő, amit a Fidesz tesz, és ugyanúgy minden megszorítást feleslegesnek minősít, mint az ellenzéki Fidesz, egyre inkább a korábbi Fideszpolitizálásra emlékeztet.

Gyurcsány a kormányváltás óta rendszeresen hitet tesz a kormányon folytatott reformpolitika mellett, elismerve ugyanakkor a 2002-es és a 2005–06-os költekezés hibás voltát. Gyökeresen másképpen látja tehát a múltat. Ebből következik a jövőt illető nézetkülönbség is: ő a múlthoz hasonlóan a jövőben is a kapitalizmust elfogadó, a magyar piacgazdaságot erősítő kormányzást tart szükségesnek, s e keretek között képvisel baloldali, tehát szolidaritást feltételező, esélykiegyenlítésre törekvő politikát mindenekelőtt az adózásban, a jövedelmi transzferekben, az oktatásban és az egészségügyben. Ezt tette miniszterelnökként, és ajánlatként ilyen politikát szegez szembe a Fidesszel.

De vajon nincs-e létjogosultsága annak, hogy egy ellenzékbe került baloldali párt meglovagolja a választók körében olyannyira elterjedt antikapitalista érzéseket, s így támadja a Fidesz minden népszerűtlen intézkedését? Vajon nem ezt teszik-e ellenzékben a német szociáldemokraták, a francia szocialisták is? Vajon nincs-e reneszánsza a nyugati baloldalon a rendszerkritikus attitűdnek? Az ilyen attitűd a válság nyomán valóban világszerte teret nyert, a kormányzásra esélyes szociáldemokrata pártok azonban nem teszik kétségessé, hogy politikai céljaikat a modern kapitalizmus kereteit elfogadva kívánják elérni. A mai MSZP-vezetés viselkedése és Gyurcsány álláspontja között ott a gyökeres különbség, hogy ami a frakció retorikájából kibontakozik, az valójában megint egy olyan ígérethalmaz (egyelőre a Fidesz gyakorlatához hasonlóan jórészt a bírálatból kikövetkeztethető implicit ígéretek), amely egy esetleges kormányra kerülés után nem teljesíthető, s ha egyszer idáig jutnának a dolgok, újabb hitelvesztést eredményezne.

Ennek megismétlődésétől óv Gyurcsány, amikor az ellenzéki kritikát az esetleges kormányzati pozíció ban vállalható programból vezeti le, s csak azt tartja indokoltnak bírálni, amit az ellenzék kormányon nem tenne. „Semmi populizmus, semmi radikalizmus. Nyugodt, mérsékelt szociáldemokrata politikát kell vinni. … Nem szabad például számháborút folytatni. Ha két százalék nyugdíjemelést akar adni a kormány, akkor nem kell kapásból ötöt mondani, főleg ha tudjuk: a kettő is több, mint amit a költségvetés elbír” – írta a tavaly nyári Röpiratban. Blogbejegyzéseiben ehhez tartja magát, s ezzel összhangban mondta el tavaszi „országértékelő” beszédében: szükségesnek tartja nemcsak a második személyijövedelemadó-kulcs bevezetését (erről az ellenzéki pártok is beszélnek), de az ingatlanadót is, és három területen kívül – foglalkoztatás, oktatás, kultúra – nem tartja növelhetőnek a költségvetési kiadásokat, és ezért az egészségügyben nélkülözhetetlennek tartja az igénybevevők anyagi hozzájárulása.Más ellenzéki viselkedés következik ebből, mint amit ma az MSZP-frakció egyre markánsabban követ.

Végül ott van az események hátterében még egy fontos különbség: Gyurcsány korábban is, miniszterelnökként is és azóta is elengedhetetlennek tartja a pártfinanszírozás átláthatóvá tételét és az összeférhetetlenségi szabályok szigorítását, amivel az MSZP-frakció többsége mindvégig szemben állt. Egyebek mellett erről szólt a Gyurcsány által kezdeményezett, érvénytelensége mellett is megnyert pártszavazás.