Ledőlni látszik az egyik utolsó végvár: hamarosan menesztik a miskolci színház igazgatóját, az egyik utolsó vezetőt, aki nem a Fidesz kiválasztottjaként ül most valamelyik vidéki színház direktori irodájának puha plüssfoteljában.

Aki figyelmesen követte eddig, mi történik a végeken, a kultúra fellegváraiban, annak számára nem az volt a kérdés, távozik-e a negyvenéves színházi múlttal és huszonnégy év vezetői tapasztalattal rendelkező direktor, hanem az, hogy mikor. S nem mellékesen: milyen színjáték közepette?

Itt először a „kivéreztetésre” játszott a városvezetés: előbb 57 millió forinttal megkurtította a legnagyobb vidéki teátrum éves büdzséjét. Amikor ehhez alkalmazkodva, a megmaradt összeggel sakkozva, de végül stabilnak tűnő költségvetéssel indítani akarták az évadot, rántottak egy újabbat a gyeplőn: augusztus végén 88 millió forintot zároltak a pénzükből, arra hivatkozva, hogy a város összes intézményének takarékoskodnia kell. Feltehetően azt várták, hogy az újabb tőrdöfésmár térdre kényszeríti az igazgatót, de legalábbis magától észreveszi, hogy nem baráti a közeg, amely most őt körülveszi. Ám egyes színházigazgatók furcsán viselkednek, képesek áldozatot is hozni azért, hogy egyben tartsák a csapatukat, s játszhassanak még a színészeik: elcsúsztatják a bemutatókat, hátrébb sorolják a nagy költségvetésű műveket, és a kisebb büdzséjűeket veszik előre, egyszóval alkalmazkodnak megint a megváltozott körülményekhez. Ráadásul naivak is, titkon azt remélik, feloldjákmajd azt a zárolást egyszer, visszakerül a pénz oda, ahonnét elvették, hozzájuk, ilyenek ezek a színházigazgatók, biztosan túl sok, katarzissal végződő darabot olvasnak, az tartja bennük a lelkesedést.

Küldenek hát revizort a színházba, aki mindjárt ki is deríti, hogy sok a kifizetetlen számla. Okulva az előzőekből – a színházigazgató mindig odébb sasszézik, kivágja magát, még a végén megmagyarázná, hogy jóval alatta vannak a megengedett aránynak, ráadásul ilyen indokkal Miskolc szinte valamennyi intézményvezetőjét le lehetne váltani –, nos, most egyetlen hősvezéri huszárvágással, sürgősségi indítvánnyal önkormányzati biztost neveznek ki a színház élére, a színházigazgatóval meg közlik, hogy évad végén elmehet. Hiába szól a mandátuma jövő év végéig, örülhet, ha addig egyáltalán maradhat.

Más koncepcióban gondolkodnak – mondják neki.

Ül valahol, egy még nem annyira kényelmes plüssfotelben valaki, aki mindezt a színjátékot hátradőlve, mosolyogva, egyfajta páholyból nézi. Nevét még nem ismerjük, hívjuk most egyszerűn csak úgy: Más Koncepció. Türelmetlen, menne már, de azért nyugalmat erőltet magára: színre lépni nem most kell. Előbb némi bohóckodás következik, pályázatot mímelnek, lesz jelölt több is, de nem kell nagyon idegeskedni.

A végén úgyis csak egy marad.