Annak idején az a mondás járta, hogy a modern gazdaságban adós még soha nem kapott akkora könnyítést, mint a lengyelek. De azért ez eltartott vagy három évig (1991–94), és a mi testi-lelki jóbarátaink csak azért tudtak „lesírni” a nekik hitelező kormányoknál (ez ment könnyebben), illetve kereskedelmi bankoknál (ez nehezebben) több mint 20 milliárd dollárt, mert kegyetlen, rapid „sokkterápiájával” Balcerowicz akkori pénzügyminiszter elnyerte a Nemzetközi Valutaalap (IMF) támogatását. Lengyelország nemcsak könnyítéshez, hanem friss pénzhez is jutott – hogy legyen miből az üres üzleteket feltöltenie.

A mai magyar felnőtt társadalom nagyobbik fele élénken emlékezhet arra, hogy Magyarország devizaadóssága szinte hajszálra annyi volt a kérdéses időpontban, mint amennyit a lengyeleknek elengedtek. Mi (az Antall-kormány) nem óhajtottuk követni a lengyel példát, félve a külföldi működő tőke elmaradásától átütemezést se kértünk, semmit se kértünk. Igaz, Magyarország akkor, immár csaknem egy évtizede tagja volt az IMF-nek és a Világbanknak; e kettőt maga mögött tudhatta. De ez semmit sem változtatott azon, hogy törlesztenünk kellett, s fizetni a kamatokat, amit annak rendje és módja szerint megtettünk. Fekete János utóbb még kérkedett is azzal, hogy ha „az utolsó vasig” letudtuk az adósságunkat, nem is volt olyan szörnyű az a 20 milliárd.

Szerény nézetem szerint az volt. Noha a magunk GDP-jével kétszer jobb helyzetben voltunk 1990-ben, mint a fizetésképtelenséggel, hiperinflációval küszködő lengyelek, viszont tőlük eltekintve az egész „szocialista táborban” egyedül mi álltunk ekkora adósságtömeggel a nyakunkban. Az NDK-t csakhamar bekebelezte az NSZK, az ő adósságaik elfelejtődtek, Románia egyáltalán nem, Csehszlovákia és Bulgária csak minimális mértékben vett föl nyugati hitelt. A balti államok meg semmit se örököltek a szovjet adósságból.

Ilyenformán nem árt ma sem fölidézni, hogy az a 20 milliárdos deficit (ami a GDP-hez viszonyítva, vásárlóerő-paritáson többé-kevésbé ugyanakkora volt, mint a lengyelek 47 milliárdja) a friss magyar piacgazdaságra nagyságrendekkel súlyosabb teherként nehezedett, mint bármelyik más ország külső adóssága. S ez a nagyon rossz induló pozíció mind a mai napig érezteti a hatását.

Nem itt tartanánk – sok egyéb ok mellett –, ha Antall József és tanácsadói mégis a lengyel példa követése mellett döntenek. Az az utólagos érv, hogy a lengyelek kormányokkal, mi meg kereskedelmi bankokkal álltunk szemben, nem egészen állja meg a helyét. Tudniillik nem csak a valóban két és félszer annyit hitelező kormányok (USA, Japán, Kanada, NSZK, Franciaország etc.), a bankok is elengedték a lengyel adósság felét. Az egészből, mármint önnön „nyakig eladósodásunkból” viszont volt annyi örömünk, hogy Magyarország a rendszerváltozás előtt nagyon is élhető ország volt, miközben a többiek (a stabil cseheket leszámítva) majdhogynem nyomorogtak.

De túlköltekezésben a magyar állam még így sem volt versenyben a mai görögökkel. De még a lengyel se. A „polákokat” ki lehetett menteni 20 milliárd dollárral, ma ennek a hat-hétszerese se elég Görögországnak. És még ezzel se lesz esélyük arra, hogy a kimentés után olyan viharos növekedésnek induljanak, mint a 90-es évek első felének Lengyelországa.