Révész Sándor olyan kijelentésekkel vitatkozik a rólam szóló írásában (Bátraké a szerencsétlenség), amelyeket tévesen idéz, azokat én soha nem mondtam.

Azokra az állításaimra viszont nincsenek érvei, melyeket valóban írtam. Nem állítottam, hogy Magyarországon „fasiszta hatalomgyakorlás folyik”. Azt sem mondtam, hogy „fasiszta államban élünk”. Révész saját interpretációjával vitázik, nem az én szavaimmal. Ezzel szemben azt állítottam, hogy „a magyar parlamentben egy fasiszta állam alapjait vetik meg”. Továbbá: „Magyarország a demokratikus köztársaságtól halad a fasiszta diktatúra felé”. Kialakuló fasiszta államról szóltam, nem befejezett fasizmusról.

Azt fenntartom, hogy „a rendszer, amely Magyarországon épül, ideológiáját, szellemiségét tekintve fasiszta állam”. Mussolini úgy határozta meg a fasizmus célját, hogy „egy párt uralma, amely teljesen és kizárólagosan kormányoz egy nemzetet. Ha Mussolini definícióját vesszük alapul, Orbán kötcsei beszéde egy fasiszta állam programja. Orbán és Mussolini ugyanazt mondja, és ugyanazt is csinálja.” Ez az, amit mondtam.

Konkrétumokra hivatkoztam. Mussolini új alkotmányt alkotott, elfoglalta a médiát, új választási törvénnyel betonozta be magát. Betiltotta a sztrájkot. Ellehetetlenítette a szakszervezeteket. Börtönbe csukatta politikai ellenfeleit. Egyezményt kötött a katolikus egyházzal, a politikai katolicizmussal hirdetett harcot a szabadkőművesek és a hatalmi ágak szétválasztása ellen. Szívesen elküldöm Révész Sándornak Semjén Zsolt könyvét, melyben kifejti a Nemzeti Együttműködés Rendszerének alapjait. Szó szerint megismétli a Vatikán és Mussolini között kötött egyezmény lényegét. Szent Ágostont és a szabadkőműveseket néven nevezve. Utaltam Gömbösre, mint az Orbánt megelőző fasiszta kísérletre. Berlusconira, Orbán „barátjára”, aki dicsekszik, hogy Mussolini Naplójából veszi az ötleteit. Mussolini felszámolta a pártokat. Megjósoltam, Orbán előáll majd azzal, hogy a pártdemokrácia kudarcot vallott az egész világon. Új korszak jön, ellentétek helyett együttműködnie kell a nemzetnek. Pártok helyett érdekcsoportok kellenek a parlamentbe, és majd az egész világ minket követ.

Ezt mondtam. Amit Révész állít, azt nem mondtam. De ha valaki pontatlanul idéz, mert partnerével nem vitázni akar, hanem lejáratni őt, felesleges tényekről beszélni, inkább a lejáratás szándékáról kell szólni. Annál is inkább, mert valaki már megírta előttem ezeket a párhuzamokat a Fidesz választási győzelme után: „A Horthy-korszak amúgy is »Egységes« és legyőzhetetlen állampártját Gömbös Gyula keresztelte át Nemzeti Egység Pártjává 1932-ben, amikor az olasz fasiszta állam mintájára megpróbálta kiépíteni nálunk is a politikai versengéstől végképp megszabadított korporatív államrendszert.” Zseniális meglátás. A szerzőt Révész Sándornak hívják (Kétharmad után: A félelem féltése).

Ha Révész ugyanazt írta, miért támad? Rózsa-Flores Eduárddal hoz egy szintre, akihez semmi közöm, csupán azért jelenik meg a rólam szóló cikkben, mert ő is Mussolinihez hasonlított valakit. Ha én is Mussolinire hivatkozom, szalonképtelen vagyok, mint Rózsa-Flores. Ám ebben az esetben Révész Sándorral ülünk Rózsa mellett, mert ő egy évvel korábban leírta az Orbán és Mussolini olasz fasizmusa közötti párhuzamot.

Révész hangsúlyozza, hogy túlzás, amit állítok, de ugyanarra a következtetésre jut: „...a Fidesz politikai nyitottsága a fasizmusig tart, ami adott esetben a Hitlert nyíltan ünneplő, öntudatosan fajvédő neonáci párttal való koalíciót jelenti. A Fideszt 2002-ben sem a belső ellenállás, hanem a MIÉP kiesése mentette meg attól, hogy ilyen koalíciót alkosson, és 2014-ben sem rajta múlik majd a dolog. Egy ilyen koalíció már valóban eléggé hasonlít az 1921-es olaszországi Nemzeti Blokkhoz, mely befogadta Mussolinit, és megteremtette az alkotmányos fasiszta puccs lehetőségét.”

Miben különbözik ez attól, amit mondok? Mi szükség volt e cikk megírására, melyben a bolondok csörgősipkáját helyezi Révész előzékenyen a fejemre? A válasz e mondatokban található: „Akik a végletesség olcsó rutinjával vonzzák magukhoz a figyelmet, elterelik a közfigyelmet a komoly helyzetleírásokról. Velük egybekötve vesztik hitelüket azok, akik igyekeznek tárgyszerűen és pontosan leírni, hová jutott a Fidesz és az ország – hol tartunk.”

A „végletesség olcsó rutinjával vonzom magamhoz a figyelmet”, és elterelem „a közfigyelmet a komoly helyzetleírásokról”, amelyeket Révész és társai írnak. Másnak nem osztottak lapot. A különbség inkább az, hogy az én egzisztenciám nem függ attól, mit írok. Az én megélhetésem nem annak a függvénye, mennyi hirdetést kap a Népszabadság. Ez sajnálatos helyzet, de emiatt nem kellene olyannak mutatni, mint amikor Dávid király nyálát csorgatva elváltoztatta az ő orcáját, hogy bolondnak nézzék. Nem kéne olyan állításokat tulajdonítani nekem, melyekhez semmi közöm. Egyetlen dolgot kellene tenni: lemondani a hivatásos „megmondó ember” szerepéről. Hogy Révész és társai mondhassák meg, miről mit kell gondolni. Révész a nol.hu oldalán ezt írja önmagáról: „középkorú, liberális megmondó ember vagyok”. Ezt kéne elfelejteni. Helyette azt írni: „egy újságíró vagyok a sok közül”.

A baj az, hogy a „komoly helyzetleírások” ezúttal az én tollamból származnak. Jobban írom le a helyzetet, mint ők, a „közfigyelem” nem rájuk irányul. Aki a távolba akar látni, nem őket olvassa. Nem azért,mert okosabb lennék, csak mert szabadabb. Minden nap engem igazol. A magyar sajtóról azt írtam, be sem kell tiltani, semmi vizet nem zavar. Belesimul az Orbánrendszerbe. A túlélésre játszik, kritikája a rendszeren belül marad. Mussolini üdvözölte és fontosnak tartotta az ilyen ellenzéki sajtó létét. Én nem tartozom ebbe a körbe. Ezért zavarom azokat, akik meg akarják szabni az események folyását, kordában akarják tartani azokat, akik a megmondó emberek érdekeit veszélyeztetik. Ezért kell lejárató kampányt indítani ellenem. Révész cikke is erről szól.

„Valamennyien tényezők vagyunk – írja. – Hogy a Fidesz ellenzéke milyen tényező lesz, rajtunk is múlik.” Mármint rajtuk. Ezért helyretesz: „Akik eldobják az agyukat ahelyett, hogy használnák, s úgy üvöltenek az összecsapás előtt, mintha már a vereség után lennének, biztosan nem javítják a demokraták esélyeit.”

Ez az összecsapás régen eldőlt. Jellemző a tisztánlátásukra, hogy még ezt sem veszik észre. Eltörölték a demokratikus alkotmányt, megszüntették a hatalmi ágak szétválasztását, korlátlan hatalmat építenek ki. Január 1-jén életbe lépnek a diktatúra sarkalatos törvényei. Milyen összecsapás áll még előttünk? Az a választási komédia, amelyben rajtuk kívül senkinek nincs esélye győzni? Ezt nem én mondom, hanem Tóth Zoltán választási szakértő, aki talán nem dobta el az agyát, hanem használja. Azt állítja, „a Fidesz a még nagyobb arányú győzelem lehetőségét készíti elő”.

Valóban én lennék a demokrácia közellensége?

A szerző újságíró

---------------------------------------------

Bartus László most már szeretné, ha nem írta volna, amit írt, de írta: „ez echte fasiszta állam”. Májusi cikkének már a címe is ez: Az unió első fasiszta állama. A háló sajnos nem felejt.

Bartus szerint viszont ő sem írt mást, mint amit én is írogatok egy ideje, csak ő azért írogatja, mert szabad ember, én meg azért, mert a fasizálódó állam hirdetőinek kegyeit keresem. Aha.

Bartus szerint aki tisztán lát, azt látja, hogy tök mintegy, mit ír és mit tesz, mert „az összecsapás régen eldőlt”, úgyis kiépül a fasiszta állam, amit majd úgyis náci diktatúra követ. Erre mondom én, hogy „akik eldobják az agyukat ahelyett, hogy használnák, s úgy üvöltenek az összecsapás előtt, mintha már a vereség után lennénk, biztosan nem javítják a demokraták esélyeit”.

Révész Sándor