Pedig ami itt készül köznevelési törvény címén, az több mint botrány. Egy szakma elitje több évtizedes tényfeltáró kutatómunka eredményeivel és következtetéseivel, tudományos fokozatokkal, nemzetközi összevetésekkel, „zöld könyv”-estül, „Szárny és teher”-rel együtt, tudós akadémikusok – nem csak a neveléstudomány felkentjei –, a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottsága, a pedagógustársadalom színe-java-egésze az elmúlt évek pedagógiai gyakorlata megújítására vonatkozó erőfeszítéseivel, a nevelésügyi kongresszus, mindenki úgy van zárójelbe téve, ahogy azt a 30-as évek Szovjetuniójáról és az 50-es évek Magyarországáról olvassuk a tankönyvekben.

A közvetlen iskolahasználókról, a gyerekekről és szüleikről már nem is beszélve.

Akarják, hogy így legyen, és így is lesz, mert kétharmaduk van. A parlamentben. A választások alkalmával ez a voksoló embereknek 52%-a volt, a teljes szavazásra jogosult népességnek pedig csak a 34 %-a (listákra leadott szavazatok alapján), és mára ez a támogatás is olvadt.

Erős szavakat használok? A helyzethez képest nem eléggé.

A magyar oktatásügy, ha a tervezett változtatásokból törvény lesz –és még valahonnan pénzt is einstandolnak hozzá –, egy évszázaddal korábbi állapotához tér vissza. A klasszikus kereszténynemzeti, szigorúan neveléscentrikus oktatási rendszert, a herbartizmust egykoron felváltotta a vörösherbartizmus, ami most árpádsávos sormintával bukkan elő mint nemzetiherbartizmus. A köznevelési koncepció nevelésfelfogása a 60-as évek tankönyveinek szövegét idézi. Csak a szocialista jelzőt kell kicserélni nemzetire. A dokumentum tanulásfelfogása nélkülöz minden korszerű élettani, pszichológiai, humánetológiai, ismeretelméleti – hangsúlyozottan nem neveléstudományi – tudást. Az iskolarendszerre, a közoktatási intézmények működésére vonatkozó elképzelések nem vesznek tudomást az elmúlt évtizedekben felhalmozódott szociológiai, vezetéstudományi tudásról. Mindez már önmagában is több, mint hiba, de Hoffmann – főnöke és keze alá dolgozó csapata – nem vesz tudomást az elmúlt évtizedek társadalmi változásairól sem, a világban, a nemzetközi élvonalba tartozó országokban végbemenő, az oktatási rendszert – a struktúrát, a tartalmakat, a gyakorlatot – alapjaiban érintő folyamatokról sem.

Magyar gyereknek magyar gondolat. Magyar fából magyar vaskarika.

Az nem – lenne – baj, ha egy oktatási koncepció – bármilyen szakmára vonatkoztatott is – a modern konzervativizmus jegyeit viselné magán.

Mert ennek is sajátja, hogy tudományosan megalapozott. Nem avítt, nem ósdi, nem múltba merengően tudománytalan, nem rég meghaladott tudáshoz görcsösen ragaszkodó, régen sem működött gyakorlatot visszahozó. Nem olyan, mint a Hoffmann Rózsa nevével jelzett köznevelési koncepció. És most jön mindennek a teteje. „A pedagógusok jól fogadják a változásokat” – mondja az államtitkár asszony. Ha a kisiskolás gyerek buktatására gondol, a tizenhat évesen az iskolából elzavarható – hová? – „renitensekre”, a helyi kiskirálykodás alól való felszabadulásra, amely változásokat sokan, a saját helyzetükre nem értelmeznek, és a közvetlen következményeket át nem gondolva jó ügynek tekintenek, még azt hihetem, van mondatának igazságeleme. De ha már a munkájukra, munkánkra közvetlenül vonatkozó tervezett lépéseket nézem, kerekre nyílik a szemem. Óraszám-emelkedés. Fizetéscsökkenés. Ideológiai önkényuralmat – kereszténynemzetit és -szocialistát egyaránt – idéző tanfelügyeleti rendszer. A munkahelyeket érintő létbizonytalanság. „Az ő érdekükben tervezzük a változásokat.” Köszönjük. Ezen az utcán így nem akarunk átmenni.

A szakma kussol. A pedagógusok félnek.

Néhányan blogolnak, megjelenik néhány alig olvasott, bánatos szösszenet, belterjes szakmai „fórumokon” elhangzik egy-két egyrészt-másrészt.

Az egyetemek emberei féltik tanszéküket, tanszéki pozíciójukat. Mert nem igaz, hogy nem látják, ami körvonalazódik, évtizedekkel veti vissza egész Magyarországot.

Az óvodák vezetői, iskolák igazgatói – utóbbiak az államosítás előtti pillanatokban – féltik vezetői beosztásukat. Jobb esetben iskolájukat. Mert nem igaz, hogy nem látják, ami körvonalazódik, azt már döntő többségük fiatal szakemberként átélte harmincöt-negyven évvel ezelőtt.

Az óvodai foglalkozások, tanórák, a tanórán kívüli foglalkozások világába menekülő pedagógusok féltik állásukat. Mert nem igaz, hogy nem látják, hogy ami körvonalazódik, az jelenlegi helyzetükhöz, munkájuk és életük körülményeihez képest évtizedes visszalépés lesz. Nem meri senki kimondani, hogy a királylány meztelen. Pedig az.

Nemzeti köznevelési törvény. Akarják, hogy így legyen. Így is lesz, mert kétharmaduk van.

Mi lesz ennek a következménye?

Alámerülünk. Mind.

A neveléstudomány emberei is, pedagógusok is – vezetők és foglalkozásra-órára siető óvónők-tanárok is. Szülők is. Egymásra nézünk, kacsintani sem kell, tudjuk, miről van szó. Nem engedünk a mi 48-unkból.

A gyerekek azt fogják látni, megkettőződik a világ. Vagy egyenesen, ha a világháló világát is ide vesszük, megsokszorozódik. Létezni fog egy elvárásvilág, egy tényvilág és egy kordába sehogy nem tartható kaleidoszkópvilág.

Jó ez nekünk?

Nem.

Ez a magyar sorstragédia.

Lesz katarzis?

A tragédiákban rendre van.

A szerző pedagógus

– Lehet, hogy továbbra is szenvedni fogok, tannénikérem, de kárpótol a tudat, hogy mostantól a tannéni is együtt fog szenvedni velem!