A múltkor meg szembejött velem az utcán, s alig ismertem meg: a haja sehol, az arca pedig töprengős és hétköznapi. Átszellemültségnek nyoma sincs. Kérdeztem, mi történt, mire azt mondta, hogy a haját egy barátja vitte magával Londonba papírba csomagolva, postán mégse akarta föladni. Hiszen hogyan is venné ki az magát, föladni a személyiséget a hivatalban, mint egy csomagot?

Azt magyarázta, hogy ha lesz a hajából pénz, az jó lesz, de ha nem lesz, az is jó lesz. S unottan megrántotta a vállát. Minden jó lesz, ahogy lesz: operaénekes diplomája van, de nélkülöző életmódot folytat, biztos jövedelme évek óta nincs.

Ezt én tudtam, s tavaly beajánlottam vendéglátózni. Az lett volna a dolga, hogy a város egyik fölkapott vendéglőjében forgalmasabb hétvégi estéken pincérnek álcázza magát, de ha óránként egyszer fölharsan a zene, akkor ő megtorpan az asztalok között, s rázendít egy népszerűbb áriára. A munka nélküli operaénekes ettől az ötlettől föllelkesült, s azt mondta, hogy vállalna szívesen duettet is – merthogy volna itt egy kedves szoprán, szintúgy állás nélkül, vele nagyszerű volna szerelmi kettőst énekelni, méghozzá sörrel a kézben: pincérfiú a pultoslánnyal. S hozzátette, hogy édes mindegy őnekik, hogy milyen nyelven énekelnek, magyarul-e, németül vagy olaszul, mert ha kell, betanulnak pénzért bármiféle áriát.

A nagy terv nem jött össze végül, nem tudom, hogy miért. Pedig eljátszottunk a gondolattal, hogy ha sok fölösleges pénzünk lenne, saját helyet is nyithatnánk, ahol minden este kedvére énekelhetne minden operaénekes, aki szomorú állástalanságában közönséget keres. Kigondoltam, hogy legyen a hely neve Bla-Bla Bár, esetleg Café Bariton. Ez utóbbi megtetszett neki.

S most álldogáltunk az utcán, s én néztem a kopasz fejét, ő meg bámult rám, hogy mit bámulok annyira. Zavartan köhécseltünk. Majd a magam számára is váratlanul azt mondtam neki, hogy képzeld, a múltkor templomba mentem. Te aztán minek, vigyorgott rám, mire magyarázni kezdtem, hogy persze nem vagyok templomba járó ember, de egy alkalmi társulat a Figaro házasságát adta elő Debrecenben az esti mise után, és ha egy pap helyett Figaro dalol az oltár előtt, nekem ott a helyem.

Kicsit hümmögött, aztán megjegyezte, hogy akad abban az operában is egy neki való szerep, például a grófot kiválóan el tudná énekelni, mert azt mindenki átveri. Ezen röhögcséltünk, majd elmondtam neki, hogy nem is volt rossz az az előadás abban a templomban, különösen jól énekelt Figaro menyasszonya meg az az ügyvéd, akinek a neve nem jut eszembe. Azt kérdezte erre, hogy a kollégák parókában játszottak-e, mire eltűnődtem, s azt válaszoltam, hogy ezt nem is figyeltem. De miért fontos ez, néztem rá.

Mire azt dünnyögte, nem fontos.

Egyáltalán nem fontos.

Majd önkéntelenül a tarkójához kapott, mintha a haját akarna megigazítani. De nem volt ott semmi megigazítanivaló, csak a mozdulat maradt a múltból, semmi más, eltűnt már az a régi ünnepi szél. Az is elillant Londonba pénzért.