A kirendeltetést és a várható statisztaszerepet a kormányfő visszhangja a közszolgálati médiának nyilatkozva költői képbe csomagolta: szerinte „az ország érdeke és az emberek elvárása is, hogy a miniszterelnök ott legyen az Európai Tanács ülésén, kiálljon Magyarországért, határozottan képviselje a magyar érdekeket az euróválsággal szembeni döntések meghozatala során”. Hogy mi az ország érdeke, és azt kinek kellene érvényre juttatni, azt – a lírát mellőzve – a számok nyelvén lehet a legérthetőbben elmondani. Ezek pedig arról tanúskodnak, hogy ez a brüsszeli út a mostani kiélezett pillanatban a legjobb, ami történhet. Idehaza Orbán Viktor és környezete utoljára – a későbbi megszorítások fényében már megszépült –Széll Kálmán Terv bejelentésekor tudott olyat mondani, ami jobb kedvre derítette a piacokat. Vészhelyzet idején azok a bizonyos pénzügyi körök érzékenyek az Orbán–Kósa– Szijjártó csatársor mozdulataira: hogy mást ne mondjunk, a tavaly nyári államcsődözéssel, a finanszírozók megrémisztésével (a forint árfolyamváltozását, a forintban kifejezett államadósság alakulását tekintve) az aranytrió napok alatt milliárdok tömegét rántotta ki az adófizetők zsebéből.

Ha belegondolunk, sokkal lelkesítőbb tényekről az október 23-i budapesti estén sem szónokolhatott volna a kormányfő. Csapatai az általa megnyitott összes fronton vesztésre állnak: a munkanélküliség elleni harc elbukott (a legfrissebb tervekben már csak 200 ezer közmunkás szerepel a munkahelyteremtés címszó alatt), az államadósság még annyival sem fogyott, amennyit a MANYUP-pénzből elköltöttek, a gazdaság stagnál, a radikális adócsökkentést pedig a többség egyelőre monoton tehernövekedésként érzékeli.

Ilyen körülmények között talán tényleg hasznosabb, ha Orbán Brüsszelben beszél, és ott is csak keveset. Ám azt, hogy a 2006. október 23-ra történő emlékezést (eredetileg az öt évvel ezelőtti összecsapások áldozatairól szólt volna a kormányoldal ünnepe) miért nem lehet egy nappal korábban Orbánnal –vagy 23-án, de a miniszterelnök nélkül, mondjuk egy katarktikus Áder-beszéddel a tetőpontján – megtartani, a fentiek nem magyarázzák meg. Lehetséges persze, hogy itt is a számok rejtik a megoldást. Ha mondjuk 50 ezren tiltakoznak a Szabad sajtó útján, mert „nem tetszik a rendszer”, és nekik háttal állva 25 ezren hallgatják, hogy miért jó minden úgy, ahogyan van, akkor az utóbbi tömeget lehet ugyan kétmilliósnak nevezni, csak közben a másikról (a nagyobbról) is mondani kell valamit. Ez talán már a legendás szpíkernek, Philipnek is sok lenne, pedig ő (a nemzet szóvivőjéhez hasonlóan) az ország érdekében, felsőbb utasításra és illő jutalom reményében szinte bármit hajlandó a mikrofonba mondani.

2006. október 23-án az Astoria közelében