Téved, aki feltételezi, hogy Orbán Viktor politikáját egy pillanatra is befolyásolja egy következő választáson a Jobbikkal kötött kényszerkoalíció. Ő továbbra sem számol evvel, neki a mostani ellenzéki felállás azért is ideális, mert eleve nem a politikai értelemben vett centrumban, hanem az általa körülhatárolt centrális erőtérben gondolkodik.

Erőt alkalmaz, és erőből ért. Addig tágítja a konszenzuskeresésben részt vevők körét, ameddig az fel nem hígul, s ő válogathat, mely érdekek mentén fogalmazza meg a konzultációk eredményét. Célok mellé célpontokat rendel, amelyek szabadon utálhatók. Nem jobbról előz, régtől fogva ebben a sávban tartózkodik, s meggyőződése, hogy csak innen és így érhető el egy olyan állam, amelybe szívesen és hosszú időre berendezkedhet.

Persze nehéz szembesülnie azzal, hogy bár a parlamentben már-már azt tehet, amit akar, egyre sűrűbben derül ki, mégsem: szabad a pálya, de tilos a jelzés. Ezek kikerülésével, áthelyezésével, ledöntésével viaskodik. Ugyanakkor még mérsékeltebb hívei vel is képes elfogadtatni, hogy nincs konszolidációra érett helyzet Magyarországon, hiszen nincs a tágabb környezetben sem – örök érvényűnek hitt axiómák dőlnek meg, s napokban, sőt sokszor órákban is mérhetők a reálszférát ért traumák.

Miközben a hiány- és adósságlefaragás vált a szent céllá, a kormány nem változtatott politikája alaptételén: bármilyen áron és módon, de növelni az aktívak számát s erősíteni a nemzeti középosztályt. Az eszközök egyszerre merészek és erőtlenek, hiszen a mutatvány elemei sehogyan sem illeszkednek egymásba, forrásai szűkösek. A lebegő víziók a már meghozott döntésekben tovább lebegnek, a számokkal és a sokszor utólag hozzájuk eszkábált részletekkel egyetemben. Ezen az sem változtat, hogy az új világrendről, valamint Európa hanyatlásáról kifejtett tételek mennyiben találnak helyeslésre, illetve pénzre Keleten, és mindennek mi lesz a visszhangja hagyományos partnereinknél, akik társaságában nyárig – uniós elnökként – az Erős Európatábla mögött feszített.

Orbán kiszámítható, s különösebb korrekció sem várható tőle – aki a bankok elleni hangulatkeltést vagy éppen Dörner György színházigazgatói kinevezését a Jobbik felé tett sasszé nak értékeli, nem vesz tudomást ezernyi más jelről. No meg arról sem, hogy az eddigi adatok alapján durván másfél-két milliós tábor kitart mellette, díjazza háborúit, ha nem is érti mindig szándékait. A kormánygépezet sem arra van kitalálva, hogy akadozzon a demokráciát illetően kényesebb ízlésű vagy a konzekvensebb és kiszámíthatóbb gazdaságpolitikát szorgalmazó belső kritikusok miatt. Ha el-elmaradoznak, a hívó szóra – amikor kell – visszatérnek majd.

Az MSZP karámban, valamint az LMP szinten tartása a közmédiumok megszállásával és részben depolitizálásával jelenleg meg van oldva, s a választójogi törvény tervezetének regisztrációt előíró kitétele a nem kellően tudatos állampolgárt majd még távolabb is taszítja az urnáktól. Orbán koncepciója szerint maximum a Jobbik erősödhet, mivel a leszakadók, a reményt vesztettek dühe hozzájuk kanalizálódik. Ez azonban Orbán szerint kezelhető, s alkalomadtán a kampányban kijátszható, a „mi védhetünk csakmeg tőlük” szlogenjével. A Fidesz választási fűszernek, nem pedig koalíciós társnak szánja a Jobbikot. Ha a fűszer csípősebbé válik, mint kellene, akkor is az ő ételüket ízesíti. Esszük, nem esszük, nem fő más.

Kombinációk összeomlásról, politikai zárlatokról, befektetők kivonulásáról, sikeremberek váratlan feltűnéséről születhetnek. Nőhet az elvesztett csaták és a csalódottak, a rossz közérzetűek száma is. Az alapképlet azonban egyhamar nem változik.

Ezzel az állapottal akarja szembesíteni az országot a provokatív, „egy helyszínes” október 23-a is. Tessék, itt vagyunk!

Igaz, ezt mindkét tábor közönsége skandálhatja majd.