Zala vármegyében időzöm éppen, s itt Kardos G. György munkáit olvasom újra egyebek között. Egyik kötetében csokorba szedte apró kis tárcáit, amelyek a megboldogult Kurírban jelentek meg egykor, és amelyek mind egyegy pesti viccel záródtak; viccel kommentálta a politikai eseményeket, viccel üzent olvasóinak. Mindenre volt egy vicce. Az a vicces, hogy bár ő már nincsen közöttünk, vicce mindenre van ma is. Hadd bizonyítsam most ezt néhány példával.

Amikor a tévében felbukkan Matolcsy György magabiztos orcája, akkor mindig eszembe jut, hogy ez az ember a Marx Károly nevét viselő iskolán végezvén, nyilván olvasott a névadó főművéből, ha sokat nem is, de annyit talán, mint az a rendőr, aki lelkesen újságolja a sógorának, hogy A tőkét olvassa May Károlytól. – De hát A tőkét nem May Károly írta, hanem Marx Károly! – Ebben lehet valami. Ugyanismár a hetvenedik oldalnál tartok, és még sehol egy in dián.

Amikor arról olvasok, hogy a kormány a bajba jutottak problémáit orvosolja majd, akkor Kardosnak az a példázata ötlik eszembe,miszerint egy páciens a rendelőben észreveszi, hogy az orvos egyre nagyobb aggodalommal vizsgálja őt. – Nagyon nagy a baj, doktor úr? – kérdi. – Egyáltalán nincsen nagy baj – így az orvos. – Nagy bajról akkor beszélhetnénk, ha én volnék olyan állapotban, mint maga.

Amúgy én ezeket a mai hatalmasokat sem irigylem. A buzgó vízvezeték-szerelő jut eszembe róluk. A buzgó vízvezeték-szerelő elindul a segédjével egy dugulást elhárítani. Útközben oktatja beosztottját, mi mindent kell megtanulnia még ahhoz, hogy főnök lehessen. Megérkeznek a helyszínre, az aknához, amelyben elakadt trágya, emberi ürülék kavarog. A főnök azonnal lemászik a létrán, eltűnik a szennyes árban. Kisvártatva egy rakás lócitrom közül bukkan ki a feje: – A hatos kulcsot! – A segéd leadja a kulcsot, a főnök ismét lebukik.

Azután megint felmerül a sötét habokból: – Kérem a nyolcas kulcsot!

– Újabb és újabb merülés után kéria kettes kulcsot, a négyes kulcsot, az ötöst. Egy ideig nem történik semmi, csak a bűzlő iszap bugyborékol, majd hirtelen apadni kezd. Mind gyorsabban apad, már látni lehet a főnököt is, feje búbjáig elborítva fekáliával. A buzgó vízvezeték-szerelő még egy utolsó csavart is meghúz, letöröli a trágyát a szeméről, kiköp egy kis ürüléket a szájából, és diadalmasan felszól a segédnek: – Látod, fiam, így kell ezt csinálni, ha főnök akarsz lenni. Különben adogathatod a kulcsokat egy életen át!

Amikor pedig azt olvasom, hogy bár a médiatörvény alapján bármikor bármelyik orgánum lényegében fölszámolható, erre még nem került sor, akkor az jut eszembe, hogy megtalálták Lenin testőrsége, a lett gárda egyik tagjának naplóját, benne a következő passzussal: „Lenin elvtárs épp olyan, mint a többi szovjet elvtárs. Egyszerű, jóságos, szelíd. Például egyszer egy dácsában nyaraltak Krupszkaja asszonnyal. Az elvtársnő egyik nap éppen délutáni sziesztáját kezdte volna meg, amikor a dácsa ablaka alá gyerekek gyűltek, játszottak, labdáztak, zajongtak. Lenin elvtárs kihajolt az ablakon, és halkan, szelíden így szólt: –Kedves gyerekek, nem tennétek meg, hogy egy kicsit távolabb mentek, és ott labdáztok...” – Lenin elvtárs ilyen egyszerűen, kedvesen szólt a gyerekekhez. Pedig agyon is lövethette volna őket.

A legtalálóbb viccet már nem érhette meg. Ez azt példázza, hogy mire számíthatnak most azok, akik a mai kormánypártra szavaztak tavaly; vállalkozók és bankárok, tűzoltók és tanárok, orvosok és cigányok, szegények, adósok, bajosok, nyugdíjasok.

Kövér László sétálgat a tó partján. Egyszer csak látja, hogy ott ül Orbán Viktor, mellette földön a horgászbot, ő pedig a parázs felett sütöget egy jókora aranyhalat. – Megőrültél, Viktor! Hát ez az aranyhal teljesítette volna három kívánságodat! – Mire ő, a maga jellegzetes mosolyával veti oda: – Köszi! De az már megvolt.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS