Általában, hosszabb távon az egyének döntéseinek tömege a legjobb szabályozó erő. A közjó legjobb közelítése. A közéletben, a gazdaságban, a magánéletben. Ez az önszabályozásban való hit lényege. Ebbe a hitbe belefér számos kivétel, megszorítás, korrekció. De mégis, demokráciában az önszabályozás az elsődleges, „alapértelmezett” szabályozó erő. Az egyéni választások tömege dönti el, kik hozzák a törvényeket, kik gyakorolják a hatalmat, hogyan alakulnak a dolgok a piacon, a gazdaságban, a magánéletben. Sokan sok rossz döntést hoznak, ebből sok kár, veszteség, igazságtalanság, drámai helyzet adódik, de sokkal több adódna, ha egy központi erő kisajátítaná a választási szabadságunkat, és elsődleges szabályozó erőként kívánná meghatározni a sorsunkat.

Aki ezt nem így gondolja, ugyan mi értelmét látná a demokráciának? Korunk legnagyobb dilemmái leírhatók ebben a keretben. Ha az önszabályozó rendszereket nem korrigálják eléggé, annyi veszteség, igazságtalanság, nyomor marad benne, ami hitelteleníti az egész rendszert. Ha túlkorrigálják, akkor az önszabályozó hatás elgyengül, és azért diszkreditálódik a rendszer. Mindkét esetben maga a demokrácia válik hiteltelenné. Egyre kevesebben hisznek a szabadság értelmében.

Ezek a dilemmák megsokszorozódnak egy rendszerváltó országban, ahol egy központilag vezérelt rendszert kell az átmenet iszonyatos költségeivel, súlyos örökséggel, történelmi minták nélkül átépíteni, egy olyan társadalomban, melyben a család, az iskola, a társadalmi gyakorlat a legkevésbé sem az önállóság felelősségére szocializált, és nem alakította ki a döntéseinket megalapozó tájékozódóképességet.

A magyar demokrácia kudarca ennek az átépítési kísérletnek a kudarca. Benne van a privatizáció összeolvadása a hatalomátmentéssel és a politikai elitet átfogó korrupcióval, az eltorzult kárpótlási folyamat, a hatalmas munkaerő-piaci sokk tüneti kezelése, illetve kezeletlensége és az ún. nagy rendszerek átalakításának kudarcai. A nyugdíjbiztosítók kezét-lábát hosszú időre megkötötték, s a legrosszabb pillanatban és a legrosszabb instrukciókkal oldozták ki. A feudális kórházi struktúrákat lebontó vállalkozásokat tönkretették. Az egészségügybe az önszabályozás elemeit beépítő reformok eltorzultak és elakadtak.

A felsőoktatással ugyanez történt. A versenyt elfojtó monopóliumok és lobbik győztek az energiaszolgáltatásban, a tömegközlekedésben, részben a kereskedelmi médiában, az autópálya-építésben, a közműépítésben. A pénzügyi kultúra és a fogyasztói tudatosság terén kezdő lakosság a nehéz tanulási folyamathoz nagyon kevés támogatást kapott. És így tovább.

Orbán Viktor már rég tudja, hogy az önszabályozás és a demokrácia leépítése egymást fedezi és feltételezi. Nincs félnivalója attól az ellenzéktől, mely csak a demokrácia után sír, de az önszabályozásról hallgat. Másmilyen ellenzék pedig egyelőre nincs. De lesz. Mert többször is vissza lehet ugyan futni ugyanabba a zsákutcába, de kiút akkor is csak a másik végén van.