Az egész rendezvényből sütött ez az üzenet: a mentesítés kipipálva, a probléma megoldva. A fél kormány, egy tucat pizsamás tábornok és sok helyi notabilitás tolongott a tűző napon. Kitüntették egymást, lenyomtak 4-5 interjút, majd mentek koccintani.

Hátborzongató emlékparkot ritytyentettek, látványtavakkal az eldózerolt házak helyén. Olyan az a park, mint a kormány egész teljesítménye: erődemonstráció és látvány. Kőszórásos ösvények, drótkalodás kőfalak, elgereblyézett föld. Fű egy szál se, a fák helyét földkupacok és karók jelzik. Nem lehet ilyenkor parkot építeni, ezt mindenki tudja. Mégis ezt adta a kormány a helyieknek emlékül. Mintha ez lenne a legfontosabb, mintha erre kellene leginkább költeni az emberek által összeadott pénzből.Milyen jó lenne tételesen látni,mirement a Kármentő Alap pénze!

Az ünnepséghez éppen azok nem férkőztek közel, akik elszenvedték a katasztrófát. Kisírt szemmel álldogáltak később a látványhídon, keresték a házuk helyét a sebtében összerakott parkban. Van, aki azt üzente, nem tud visszajönni soha. Mások azt mondták, szép az új házuk, nagyon hálásak, de nem találják a helyüket benne. Megint más rendszeresen álmodik a hömpölygő iszappal, olyan is van, aki rendszeresen bepisil. Ezt nem lehet elintézni azzal, hogy kamuparkot építünk nekik.

Az egy évvel ezelőtti vörösiszap-katasztrófa rengeteg mindent elvett tőlünk. Tíz embertől az életét. Sokaktól a szeretteiket, a barátaikat, az otthonukat, a családjukat, a megélhetésüket. Az érintett térség sok ezer lakójától a biztonságérzetet, az egészséges környezetet és az élhető jövőbe vetett hitet. És százezrektől, vagy talán millióktól azt a meggyőződést, hogy ilyesmi Magyarországon nem történhet meg: hogy a jogszabályok és a hatóságok amagángazdaság szereplőit is rá tudják kényszeríteni a társadalmilag hasznos, környezeti szempontból is tolerálható működésre.

Amikor egy évvel a katasztrófa után mérleget készítünk, először is azt kell megállapítanunk: a védelmi szervek a katasztrófa közvetlen következményeinek elhárítását, az épített infrastruktúra helyreállítását viszonylag jól kezelték. A környezeti kockázatot sikerült ésszerű keretek közé szorítani, megtörtént az újjáépítés és a károsodott terület megtisztítása, senki nemmaradt fedél, gondoskodás és betevő falat nélkül. Ez azonban – ha őszinték akarunk lenni – valójában csak az elvárható minimum. Sokan rendkívüli teljesítményt nyújtottak – a katasztrófavédelem, a tűzoltóság, a rendőrség, az önkormányzatok, a nemzeti parkok munkatársai –, nekik köszönettel tartozunk.

De azt is le kell szögezni sajnos, hogy ez a kormány pontosan úgy viselkedett, ahogyan bármelyik elődje is tette volna hasonló helyzetben. Igyekezett a helyreállításból kinyerhető politikai és gazdasági profitot maximálni.

A teljes környezeti rehabilitá ciós folyamat teljességgel átláthatatlan volt. A sokmilliárdos üzlet részle teit fi rtató ismételt kérdéseinkre rendre semmitmondó sablonválaszokat kaptunk, de annyi azért látszik, hogy a kárelhárítás sokak számára aranybánya volt. Nem tudjuk, mi alapján választották ki az alvállalkozókat, de azt látjuk, hogy némelyikből a kormánypárti média nagy hirdetője és a Puskás Akadémia új támogatója lett. Arra sem kaptunk választ, hogy miért kellett sebtében két hatalmas kőgátat is felépíteni a tározók és Kolontár között annak ellenére, hogy a megsérült X-es kazettából órák alatt minden mozdítható anyag kiömlött. Maga a munka alapvetően a szennyezett talaj összegyűjtéséből és elszállításából, a házak, fák, utak megtisztításából, a romok eltakarításából állt. Vajon mi került itt több tízmilliárd forintba?

A kárenyhítés is felemásra sikeredett. A térségben lévő vállalkozások a felmérések szerint összesen 1,8 milliárdos kárt szenvedtek, ugyanakkor az érintett cégek, gazdálkodók csupán százmilliós nagyságrendű kártérítést kaptak, azt is elsősorban mezőgazdasági területen. Nagyjából hatmil liárd forint értékben folynak kártérítési perek a Mal ellen, ám – ha az állam a nemrég bejelentett, irreális mértékű, 135 milliárdos környezetvédelmi bírsággal fizetésképtelenné teszi a céget – esély sem lesz rá, hogy a kártérítések megtörténjenek.

Komoly szorongást lehet érzékelni a helyiekben a hosszú távú egészségi kockázatokkal kapcsolatban. A devecseri Esélyt az Életre a Vörösiszap Után Egyesület levélben fordult a kormányfőhöz, miszerint azokkal senki nem törődik, akiknek nem keletkezett kára, de azóta egészségi problémái merültek fel. Most a vörös iszap egészségkárosító hatásaitól tartva elköltöznének a térségből. A kormánytól nem kaptak választ, ezért az Európai Bizottsághoz továbbították panaszaikat, és október közepén utaznak Brüsszelbe egy meghallgatásra. Hiába állítottak fel szűrőközpontot Devecserben, ha senki nem képes elmagyarázni az eredményeket az emberek nyelvén.

Nem túlzás szociális erózióról beszélni. Devecsert a katasztrófa után 300-an hagyták el végleg, főként a tehetősebb családok. Nyolc-tíz kisebb cég és magánvállalkozás húzta le a rolót, megszűnt mintegy 50 munkahely. Ez egy ekkora település esetében rendkívül nagymértékű szociális átrendeződés, amelynek a hatásait ellensúlyozni kellene. Nem lenne szabad elfelejteni, hogy a legsúlyosabban az emberi kapcsolatok, a szociális és pszichés viszonyok, a közösségek sérültek.

Egy év elmúltával még mindig ott tartunk, hogy a győzelmi jelentésekben kizárólag az elszállított szenynyezett talaj köbméterei, az újjáépített házak, hidak és utak szerepelnek. Posta épült és emlékpark látványtóval, közben pedig semmit sem fordítottak szociális rehabilitációra, a kisközösségek szöveteinek megerősítésére, egy elfogadható közös jövőkép felrajzolására, a helyi gazdaság újraélesztésére, és – a katasztrófából tanulva – egy fenntartható táj- és környezethasználati modell kidolgozására.

Az európai zöldek és az LMP áprilisban megjelent, széles körű szakértői háttérre támaszkodó Kolontár-jelentése alapján egyértelmű: nagyon súlyos hatósági mulasztások, illetve alkalmatlan jogszabályok vezettek ahhoz, hogy ez a katasztrófa bekövetkezhetett. Azoknak a (nemritkán egyértelműen politikai kinevezettnek tekinthető) hatósági embereknek pedig a hajuk szála sem görbült, akiknek az aláírása szerepel a Mal Zrt. vörösiszap-kezelését jóváhagyó engedélyein.

És most itt állunk, egy évvel a katasztrófa után, és a hatósági rendszerünk gyengébb, mint valaha. A jogszabályi környezet ugyanolyan zavaros. Egyedül azt sikerült tisztázni, hogy újabban a bányászati hatóság felelős a kolontári gáthoz hasonló különleges építmények engedélyezéséért. Van új katasztrófavédelmi törvény, de a megelőzésről nem szól. Nem változott a vörös iszap veszélyességi besorolása, de legalább változott a technológia.

Változatlanul hiányzik a környezeti szempontból veszélyes létesítmények és tevékenységek kötelező felelősségbiztosítása, mert ez úgy tűnik, túl sok kormányközeli nagyvállalat és nagyvállalkozó érdekét sértené. A beígért rendszerváltást tehát itt sem érhetjük tetten: ugyanazt az önreflexióra képtelen, érdekvezérelt, arrogáns politikát látjuk itt, amihez az elmúlt 21 évben hozzászokhattunk. A politika megint felülről akart megoldani egy olyan helyzetet, amelyre a valódi megoldást a részvétel, a helyiek minden döntésre kiterjedő bevonása és az együttműködés jelentette volna.

Attól félek, hogy ha ma történne meg, ami soha többé meg nem történhet, semmivel sem lennénk felkészültebbek!

A szerző az LMP országgyűlési képviselője

MARABU RAJZA