A gazdaságért felelős vátesz, illetve a KSH már olyan előrejelzést volt kénytelen küldeni az Európai Unió Statisztikai Hivatalának, hogy az államháztartás idei hiánya elérheti az 5,5-5,9 százalékot is. Mi történt az Országmentéssel, hová lett a fennen hangoztatott 3 százalék alatti hiány? Pedig a multik és a bankok fizetik a különadókat, a nyugdíjmegtakarításaink is bekerültek a nagy közösbe. Az egymillió munkahelyből csak a több mint tízszázalékos munkanélküliség látszik, és ez bevallottan jövőre is így marad. Az egykulcsos adót és a járulékemeléseket nyögi az ország túlnyomó többsége. A forgalmiadóemelést pedig mindenki. A gazdasági szabadságharc eredményeként egyre jobban kilóg a hátsónk a gatyából. Az előző kormányokra mutogatás már nem hiteles.

Megbukott az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” kirekesztő társadalompolitikája. A készülő munka törvénykönyve a jogfosztást és a kiszolgáltatottságot emelné törvényerőre. A jobb megélhetést és biztonságot külföldön kereső egyetemistákat adminisztratív eszközökkel kötné röghöz a kormányzat.

Néhány hónapja még arról írtunk: a társadalom nagy része érzéketlen az olyan elvontnak tűnő fogalmak iránt, mint jogállam, alkotmány, véleményszabadság, fékek, ellensúlyok, kormányzati túlhatalom. A hónap elején azonban döntő fordulat következett be. A „D-Day” eseményeinek során, a Clark Ádám tértől a Vértanúk terén át a Kossuth téri nagy tömeggyűlésig látni kellett, hogy az ott felvonuló tömeg magától értetődő természetességgel, a lélegzetvétel könnyed ségével kapcsolja egybe a klasszikus szakszervezeti, munkavállalói követeléseket – a biztos munkahelyre, megélhetést biztosító jövedelemre, a dolgozói jogok biztosítására, a szerzett jogok megtartására vonatkozó követelést – a jogállami és a demokratikus normák követelésével.

Mit is jelentett ez a pillanat? Nem kevesebbet, mint azt, hogy új ellenzék lépett a színre. Sőt talán azt is elmondhatjuk, hogy a Kossuth téren, a pillanat emelkedett hangulatában létrehozott Magyar Szolidaritás Mozgalommal megszületett az Orbán-kormány igazi demokra tikus ellenzéke.

Lassan másfél éve, amióta a Fidesz–KDNP-szövetségnagyarányú választási győzelmét követően megszerezte a „mágikus kétharmadot” a parlamentben (azóta is azt próbálja elhitetni, hogy „a zemberek” kétharmada áll mögötte, dölyfösen úgy tesz, mintha Magyarországon nem is léteznének másként gondolkodó tömegek, holott ez már a választási győzelem pillanatában sem volt igaz, azóta pedig milliónyian hagyták el a Fidesz-zászlót). Ugyanakkor vissza-visszatérően, néha a kétségbeesés hangján hallottuk a kérdést: „De hol az ellenzék?” Jogosan. Ennek a kormánynak az Országgyűlésben a mai napig nincs hatékony, hiteles demokratikus ellenzéke. A Fidesz alkotmányosságot trükkösen kijátszó törvénygyára így egyműanyagfröccsöntő műhely zökkenőmentességével gyárthatja a selejtes, végig sem gondolt, sokakat sértő törvényeket. Csodálkozhatunk-e hát, hogy a közvéleménykutatások rendre azt mutatják, hogy a szélsőséges nézetek egyre nagyobb teret kapnak Magyarországon?

Hiszen mit is akar a közmondásos „hétköznapi ember” („aki” persze elvont fogalom, hiszen minden ember megismételhetetlen egyedi lény)? Látszólag egyszerű dolgokat. Kiszámítható életet, emberhez méltó körülményeket, jövőt a gyermekének, nyugodt időskort, hogy amire tegnap számított, az ne változzon holnapra, hiteltörlesztése ne duplázódjon meg néhány hónap alatt, ne hazudjanak neki szembeszökően, ne magyarázzák, hogy „jól járt”, miközben a fizetési borítékja vékonyabb, mint tavaly volt, ne süketeljenek neki arról, hogy Magyarország immár Európa – mit Európa?, a világ! – „mintaképe”, miközben az ország gazdasága stagnál, és immár a régiónkban sereghajtóvá váltunk, és ne akarják másokra fogni mindazt, amit a maguk abszurd gazdaságpolitikája művelt az elmúlt másfél évben!

Az „egyszerű ember” távolról sem ostoba, tudja, hogy változtatásokra szükség van, de ezt csak akkor hiszi el, ha látja, érti ezek irányát, konzekvens mozgást érzékel, nem pusztán összevissza kapkodó, dilettáns és hatalmi szóval kimondott döntéseket. Sajnos ma ez a helyzet, a jövőt köd borítja, az életkörülmények nehezebbek, kilábalásnak nyoma sincs, sőt mintha vad sebességgel rohannánk a szakadékba, miközben terjed „az utolsó oltsa el a villanyt” hangulata.

Csoda-e, hogy ilyen körülmények között tömegek válhatnak fogékonnyá az egyszerű válaszokat, megoldások helyett bűnbakokat felkínáló populista politika szirénhangjaira? Különösen egy olyan helyzetben, amikor – hála az elmúlt húsz év ezernyi visszaélésének, karaktergyilkos politizálásának, hazugságainak – általános a pártokból való kiábrándulás, a „politikus” szó tömegek fülében a „bűnöző” szinonimája lett. Látjuk a közvélemény-kutatásokat, amelyekben aggasztó tendenciák rajzolódnak ki.

Amikor a télen elkezdődtek a sajtószabadságért folyó tüntetések, mind többen jöttek ki az utcára, úgy látszott, egyet gondolunk, és március közepén hirtelen úgy tűnt, nagyon sokan vagyunk. De a folyamat megtorpant. A tüntetéseket szervező csoport nem tudta eldönteni, mit tegyen. Hogy is tudta (tudtuk) volna, hisz egymást is alig ismertük. Többekben már akkor felvetődött, mozgalmat kellene indítani, hogy a gondolatot ne lehessen egy kézmozdulattal lesöpörni az asztalról. Voltak, akik úgy látták és látják, új párt vagy pártok kellenének a helyzet megváltoztatására. Ebben is van valami.

Mi, akik néhányan az említett tüntetések szervezése során, illetve a világhálón találtunk egymásra, más irányban indultunk el. Építkezni kezdtünk. Úgy láttuk, látjuk ma is, hogy mindenekelőtt le kell menni az alapokig újra. Lehet, hogy Magyarország történetében először. Úgy kell megújítani az ország politikai, gazdasági, morális, életét, hogy bevonjuk abba nemcsak a civil szervezeteket, a politikai pártokat, a szakszervezeteket, hanem lehetőleg minél több embert. Célunk, hogy a demokrácia ne csak üres, jól pufogtatható szó legyen, hanem életforma. Hogy az emberek tudják: nem dönthetnek a fejük fölött csak úgy bármiről. A demokrácia több mint a szavazófülkék magányában leadott voks. A jog mindenkit megillet, a beleszólás joga. Több mint a nyertesek önös érdekei által vezérelt hatalom gyakorlása. Hangos nemet kell mondani az urambátyám világra, nemet a hatalmi arroganciára. A demokrácia olyan, mint egy szép, ám üres lakás, amit magunknak kell berendezni igényeink és lehetőségeink szerint.

Azonnal tudtuk: ez hatalmas feladat. Szövetségeseket kell keresnünk! Szakszervezeti aktivista barátainkkal egyet gondolunk: Meg kell változtatni a dolgokat, meg kell változtatnunk magunkat, meg kell változtatni az országot. És legfőképpen meg kell változtatnunk egymáshoz való viszonyunkat. Abba kell hagynunk a két évtizedes hajszát, gyűlölködést. Véget vetni annak, hogy számító módon kijátsszanak bennünket egymás ellen. Fel kell fedeznünk, hogy bármennyire is eltérnek a vélemények (ami természetes), de az alapkérdésekben jobb- és baloldalon, fent és lent nagyjából egyet gondol itt mindenki. Tisztességes munkáért legyen tisztességes bér. Legyen kiszámítható életünk, és legyenek gyermekeink előtt perspektívák. Legyünk azok, amik vagyunk. Magyarok, felelősségtudó és gondolkodó állampolgárok. Elég a megosztó nemzetfelfogásból! A modern, jól működő országokban a „nemzet” szó a befogadás szava, nem a kirekesztésé. De senki se sajátítsa ki a „modernség” fogalmát, hiszen nála sincs a bölcsek köve!

Arany középút nincs, és nem várhatjuk, hogy valaki kész receptet tesz majd elénk, ha dönteni kell. Nekünk kell döntenünk, most és minden nap – ezt nem lehet megspórolni. A siker titka, ha meghallgatjuk egymást, ha készek vagyunk megfontolni mások gondolatait, érveit. Ezért hoztuk létre a Társadalmi Kerekasztalt. Ezért indítottuk el a Szolidaritás mozgalmat 2011. október elsején a Kossuth téren. Kérünk minden felelősen gondolkodó embert arra, hogy környezetében kezdjen el csoportokba, szervezetekbe szerveződni közös ügyeink érdekében! Ha nyitottak vagyunk egymásra, és egymás problémáira, szolidárisak is leszünk.

A szerzők a Magyar Szolidaritás Mozgalom tagjai