Elfelejtve
A két szöveg azonban csak egy év csúszással, három korábbi változat elbukása után került napvilágra. Ezt megelőzően pusztán ötletek, eszközök, szigetszerű javaslatok sokasága szivárgott ki az államtitkárságról – valamint különféle tárcáktól –, azonban ezek jól érzékelhetően nem álltak össze egységes elképzeléssé, összefüggő rendszerré.
Bármi is volt az eredeti szándék, bármilyen részmegoldások versenyeztek egymással, a nyilvánosságra hozott dokumentumok alapján semmilyen fejlődés vagy felívelő jövő nem várható hazánkban, ha a kormány végigviszi elképzeléseit. A köz- és felsőoktatási koncepciók ma már egységes célrendszert tükröznek: a társadalmi mobilitás csatornáinak felszámolását, a meglévő esélykülönbségek rögzítését, a különböző jövedelmű csoportok egymástól való elzárását. Az üzenet egyszerű: a szegény gyerek maradjon csak szegény, a jómódú gyermekeket pedig segítse az állam is.
Ez a feje tetejére állított társadalomfelfogás – ami egyébként kétségtelenül összhangban áll azzal, ami a gazdaságpolitikában történik – önmagában is hatalmas károkat okoz mindannyiunknak, hiszen tömegesen mond le tehetséges, szorgalmas, tanulni akaró gyerekekről és szüleikről, így több generáció állandó élményévé téve a lemaradás, az elfelejtettség érzését. De legalább ekkora probléma, hogy az oktatási koncep ciók egyszerűen nem szólnak a mai kor valódi kihívásairól.
Miről nem beszélnek az oktatási tervek? Az információ koráról, a valóságról. Az egyént egy nap alatt érő információk mennyisége és minősége az emberi történelem során korábban nem tapasztalt mértékűvé vált. Az egyszerű, hétköznapi kommunikáció, a munkavállalás, a tanulás, a mindennapi ügyek ellátása újabb és újabb készségeket és felkészültséget igényel. A szemünk előtt épülnek ki egy teljesen új társadalmi-gazdasági modell keretei, ha úgy tetszik, az információs társadalom.
Másként dolgozunk, másként tanulunk, másként élünk, mint korábban. A termelés, a szolgáltatás és a kereskedelem viszonyai megváltoztak: a világgazdaság visszavonhatatlanul egyetlen, sok központú globális térré alakult, amelyben az egyes régiók, kultúrák egyre intenzívebben versenyeznek egymással, keresik és építik sajátos, egyedi pozíció jukat a teljes globális rendszer részeként. A gyerekek elsöprő többsége ma az informatika közvetlen közelében nő fel. Ők már ma is egészen másképp gondolkodnak arról, ami körülveszi őket. Számukra a világ túlsó felén élő kortársaik napi beszélgetőpartnerek, a barátságok, az ismerkedés, a közösség élménye egyszerre, egy időben jelent fizikai és virtuá lis kapcsolatot. Elég, ha csak arra gondolunk, mennyi párkapcsolat kezdődik ma az interneten. Jövőjük még a mai 30-40-es generáció jövőjénél is jóval kiszámíthatatlanabb.
A mai óvodások jelentős hányada ma is tudhatóan olyan munkát végez majd felnőttként, ami ma még nem is létezik, amit ma még talán el sem tudunk képzelni, éppen úgy, ahogy tíz évvel ezelőtt még sehol nem voltak a szociális hálózatok adatbányász mérnökei, vagy húsz évvel ezelőtt milliós napi látogatottságú online lapok szerkesztői. Épp ezért a ma oktatási rendszere nincs abban a helyzetben, hogy egyszer megtanulható és örökre működő, minden helyzetben alkalmazható megoldókulcsokat adjon az élethez.
A közoktatás ma ismert formája az ipari társadalom következménye. A feladata létrejötte óta az, hogy emberek széles tömegeinek biztosítson olyan alapvető közös tudást, kultúrát, közösen elfogadott normákat, közlekedési szabályokat és közös kódrendszert, amelyek alkalmassá teszik az egyént az ipari társadalom munkaviszonyaira, az együttélésre, az adott munkakörben bekövetkező technikai fejlődés követésére. Így terjedt el az általános írástudás, a monoton, hierarchikus viszonyok közti munkavégzés, az irányítottságra és feladat-végrehajtásra felkészítő képzési rend. Az utóbbi évtizedek ennek a zárt rendnek az átalakításáról, kinyitásáról, befogadóbbá, kreatívabbá tételéről szóltak az oktatáspolitikában.
Az ezredforduló után a lexikális ismeretekre koncentráló, ösztönzés helyett a gyerekek tanítására, erőltetett nevelésére, formára szabására épülő oktatásnak nincs hosszú távú realitása. Az információs társadalom iskolájának egészenmás feladatot kell ellátnia, mint az évtizedekkel korábbi iskolai oktatásnak. A mai iskola feladata az, hogy készségeket és képességeket adjon gyermekeinknek ahhoz, hogy megállják helyüket a mindig változó világban, a versenyben, hogy képesek legyenek újabb és újabb tudást szerezni és alkalmazkodni bármilyen átalakuláshoz.
Az, hogy megtanítsa gyerme keinket tájékozódni, szelektálni, értelmezni és védekezni a befogadhatatlanul, feldolgozhatatlanul sokféle információ hétköznapjaiban. Kreativitásra, együttműködésre, közös gondolkodásra és problémamegoldásra ösztönözzön, nem passzív befogadásra, hanem kísérletezésre, kérdezésre és kezdeményezésre oktasson. Tartalmában is másfajta képességeket adjon: a digitális eszközök magabiztos használatát, legalább egy globálisan beszélt idegen nyelv, elsősorban az angol magas szintű használatát, a kezdeményezés, a tanulás és a hibázás bátorságát, az önálló élethosszig tartó tanulás szeretetét és elkötelezettségét.
Az információs társadalom oktatáspolitikájának igazi kérdése, hogy miként lehet ösztönözni az oktatás minden szereplőjét, gyermekeket és oktatókat, szülőket és politikai döntéshozókat, hogy közösen egy jobb, a megváltozott világhoz alkalmazkodó modellt alkossunk meg, amelyben a ma gyermekei alkalmassá válhatnak arra, hogy a holnap még ismeretlen körülményei között boldoguljanak.
Az ezredforduló után egyszer már elindultunk ezen az úton. Erről szólt a kompetenciaalapú oktatáspolitikai gondolkodás, a sokszínű kínálat támogatása az eszközök területén, az integrált oktatás, az inkluzív pedagógia. Ez lenne a mai oktatáspolitika feladata is, de ez, miként az a nyilvánosságra hozott koncepciókból is kiderült, a mai kormány számára rendkívül távoli, megugorhatatlan kihívásnak tűnik.
