Felsőfokú tanulmányainak befejezése után mindenki talált magának állást, hogy milyen hatékonyat, most ne firtassuk, és bűnnek számított, ha valaki közpénzen megszerzett tudását külföldön kamatoztatta. A rendszerváltást követően a társadalmi egyetértés fokozatosan lazult, megjelent a költségtérítéses képzés, s időről időre felmerült a tandíj bevezetése.

Most a társadalmi egyetértés lazulásának újabb állomásához érkeztünk. A kormány terveiben szerepel az államilag finanszírozott felsőoktatási férőhelyek radikális csökkenése és a költségtérítéses képzés önköltségessé tétele, amely jelentősen megdrágítja a tanulmányokat. Ennek várható következménye, hogy a szegényebb családokból származó fiatalok számára elérhetetlenné válik a felsőoktatás. E káros hatást mérsékelheti, sőt meg is szüntetheti a diákhitel kiterjesztése. A kormány ki is dolgozott erre egy koncepciót, amely azonban kérdőjeleket vet fel.

A sajtóban megjelent koncepció szerint a jelenleg is működő és a diákoknak a tanulmányok alatti megélhetését biztosító, maximum havi hatvanezer forint hitelt nyújtó Diákhitel Központ mellett létrehoznának egy Diákhitel Központ II. elnevezésű szervezetet, amely a tandíjat finanszírozná. Rögtön itt van az első kérdés. Miért kellene egy új központot létrehozni? A bővített feladatot – egy informatikai fejlesztés után – a jelenlegi szervezet is el tudná látni, jóval kisebb költséggel. Arról nem is beszélve, hogy az új szervezet is a tőkepiacról szerezné be a finanszírozáshoz szükséges forrásokat. Az új tőkepiaci szereplő bevezetése is költséges, s ha a kötvényeket több szervezet bocsátja ki, kisebb a kibocsátott menynyiség, tehát alacsonyabb a likviditás, és ezért magasabb a felár.

A koncepció szerint a tandíjfizetésre felvett hitelekhez az állam kamattámogatást nyújtana, amit vissza kellene fizetni, ha a diák a végzés után külföldön vállalna munkát. A koncepciónak ez az eleme sem szerencsés, a kamattámogatás ugyanis a mindenkori költségvetési hiányt növeli, míg maga a diákhitel nem. Szerencsésebb lenne egy olyan kedvezmény, hogy a visszafizetésre fordított összeget ne terhelje személyi jövedelemadó és bérjárulék. Ha a hitel visszafizetését a munkaadó átvállalja, költségként számolhatná el, és még adókedvezményt is kaphatna. A közszolgálatban dolgozók teljes tandíj-visszafizetését átvállalhatná az állam. Ez a módszer az itthon maradást is ösztönözné, ugyanis a külföldön dolgozók valószínűleg nem kapnának ilyen kedvezményt. Emellett mérsékelné azt a feszültséget, amely azok között keletkezik, akik már bekerültek az új rendszerbe, s azok között, akik még nem.

A koncepció szerint ha valaki külföldre megy dolgozni, s államilag finanszírozott képzést kapott, vissza kellene fizetnie a képzés költségét, s ha hitelt, a kamattámogatást. Ez is felvet kérdéseket. Miért büntessük azt, akit egy magyar vállalat küld külföldre dolgozni egy ottani leányvállalatához? És miért fizessen, aki tapasztalatszerzés vagy további tanulmányok miatt megy külföldre, esetleg kevesebb pénzért, mintha itthon dolgozna, s a külföldön megszerzett tudását később itthon kívánja kamatoztatni?

Az államilag finanszírozott férőhelyeket radikálisan, mintegy felére csökkentenék. De szüksége sek-e egyáltalán? Miért kellene jelentős kedvezményt biztosítani a legjobb felvételi eredményt elért, tehát valószínűleg kedvező családi háttérrel rendelkező diákoknak, akik végzésük után minden bizonnyal a legjobb állásokat fogják kapni, s akiknek a diák hitel visszafizetése a legkevesebb gondot jelentené? Ösztönzésük más kedvezményekkel is megoldható, például államilag támogatott külföldi részképzésekkel.

A kiválasztottak ingyenes képzése helyett érdemesebb lenne az intézményeket támogatni, hogy kevesebb tandíjat szedjenek. A megjelent hírek szerint ugyanis a magyar felsőoktatásban többet kellene fizetni, mint jó pár nyugat-európai egyetemen, ahol magyar diákok is tanulhatnak. Ha valóban a jelenlegi tervekben szereplő horribilis tandíjakat kell majd fizetni, az agyelszívás már a középiskola után beindulna.

A kiszivárgott számok szerint a felsőoktatásban részt vevők számát mintegy felére mérsékelnék. A csökkentés tehát a tandíjat fizetőkre is vonatkozna, vagyis meghatároznák, hogy mely intézmény hány tandíjat fizető hallgatót vehetne fel. Miért kellene korlátozni azoknak a továbbtanulását, és meghatározni, mely intézményekben tanulhatnak, akikben van annyi erő és önbizalom, hogy úgy gondolják, vissza tudják fizetni a diákhitelt? A költségvetés szűkös helyzete nem lehet indok, hiszen a diák hitel nem terheli a költségvetést.

Lehet, hogy már elavult az a XIX. századi mondat, mely szerint a nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik? Lehet, hogy egy fiatal azzal teszi legjobbat magának és nemzetének, hogy tizenhat éves korában abbahagyja tanulmányait és inasnak áll?

A szerző közgazdász