X-faktorban a baloldal
„Ez a fellépés megváltoztatja az életed” – közölte Gary Barlow, a Take That együttes korábbi tagja a brit X-faktor válogatóinak egyikén a huszonegy éves Jade Richardsszal, miután a molett, csinosnak nemigen mondható lány szívszorongató őszinteséggel énekelte el Adele Someone like you című dalát. Louis Walsh, a Boyzone korábbi menedzsere, zenei producer elcsukló hangon bökte ki: „Nyolc éve csináljuk ezt a műsort. Az egész arról szól, hogy kiemeljük azokat, akik megérdemlik. Te megérdemled, mert tehetséges vagy.”
A magyarországi kereskedelmi televíziózáson edződött, a tömegmédia térhódítását szenvtelen cinizmussal figyelő érdeklődőt is elragadta a pillanat varázsa. Az önbizalomhiánytól szenvedő, a főként a tolószékbe kényszerült nagymamája által támogatott lány teljesítményének és tehetségének köszönhetően esélyt kapott az élettől, a műsortól, a zsűritől.
Első blikkre giccsesnek tetszhet a történet, de a citált jelenetben összesűrűsödött mindaz, amit a modern baloldal a tömegmédia korában jelenthet. Az irracionális politikai közegben, az Alekoszok és Hajdú Péterek dominálta nyilvánosságban nem marad hely ideológiai vitáknak, száraz okfejtéseknek, a francia forradalomnak és a marxizmusnak, Anthony Giddensnek és Patrick Diamondnak, de még Kurt Vonnegutnak és Ady Endrének sem.
Sőt, ami a magyarországi közeget illeti, a baloldal lényegében nem jelent mást, csak Gyurcsány Ferencet és az őszödi beszédet, a nyakmerevítős Horn Gyulát, a nyugdíjasok 19 ezer forintját, meg a rabláncon vezetgetett Zuschlag Jánost. A közvélemény számára a magyar baloldal egyenlő az MSZP-vel, az avíttsággal. A baloldalon – ahogyan azt Antal Attila a Hvg.hu-n megjelent publicisztikájában meggyőzően levezeti – nem alakult ki tömegkultúra a rendszerváltás után.
Így ezen az oldalon egyetlen érték, gondolat, személy sem mutatkozik, amely független lenne pártoktól, elfáradt politikusoktól, sokadvirágzásukat élő politológusoktól és közíróktól, ellenben azonosíthatóvá teszi az eszmét a polgárok többsége számára. Mindeközben a legapolitikusabb választók is hozzá tudják kapcsolni a jobboldalhoz a magyar zászló valamilyen formáját, a rendet, a vallást, a homoszexualitás elutasítását, valamint a futballt.
A baloldal azonban egy üres halmaz a tömegnek, jobb esetben egy párt, amely esetleg képes eltávolítani Orbánt. A helyzetet súlyosbítja, hogy nem csupán a tömegkultúra, de a bázis is hiányzik, miután a szocialisták sem jutnak előre önmeghatározásuk folyamatában. A szervezet egyik szárnyát modernizációpárti, a jóléti államot újrafogalmazó progresszívek alkotják, a másikat retrográd fantaszták, akik ingyenes oktatásról, egészségügyről, esetleg BKV-ról, valamint korlátlan szociális juttatásokról álmodnak. Beláthatatlan a távolság a két oldal között.
Pedig a jobboldal még soha annyi segítséget nem nyújtott a haladóknak, mint napjainkban.
Az Orbán-kormány csupán az aktívakat segítő, a szerencsétleneket a polgárok közösségéből száműző politikája, a felsőoktatás kvázi arisztokrata elitképzővé alakítása, az egykulcsos adó... Ebben a miliőben egyértelműnek tetszik: a baloldal az esély üzenetén szerveződhet újra. Erre a gondolatra építkezhet az, aki a közpolitikai programot írja, aki az oktatási koncepciót készíti el, aki a profitorientált csatornák tehetségkutatóira tekint, aki civil szervezetet gründol, aki ebédet hord a hajléktalannak a vasútállomásra, aki angolt tanít a középiskolában, aki zseniális cigány gyereket lát a Szabolcs megyei futballbajnokságban...
Mert a modern baloldal meritokráciájában mindenki tehetsége és teljesítménye szerint részesülne a javakból, ám ennek előfeltétele az esélyegyenlőség megteremtése, amely lehetővé teszi, hogy az egyén esélyt kapjon arra: kitörjön helyzetéből.
Idealizmus ez, nem más. Mert a budai környezetben szocializálódott polgárgyerekek és a borsodi zsákfaluba születettek létfeltételei közötti különbségek fölfoghatatlanok és eltüntethetetlenek. Nincsenek azonos esélyek, és soha nem is lesznek, de csak az a hit éltetheti a baloldalt, hogy képes lehetőséget adni azoknak, akik nem kaptak.
Ha a baloldal lemond erről az ideálról, a beavatkozás feladatáról, akkor fölöslegessé válik a pártok közötti értékvilágok összehasonlítása, mert többé nem eszmék alapján konstruált programok versenyeznek a választási kampányokban, hanem csupán érdekszövetségek, amelyek az autópálya-építésen vagy tűzijátékon szüretelt forintokat osztják szét csahosaik között.
Csakhogy aktuálisan egy kegyetlenül hideg jobboldali kurzus uralkodik, ezért különösen fájó, hogy a magyar baloldalhoz (értsd: párthoz, polgárhoz, civil szervezethez, eszméhez, akármihez) nem kapcsolódik semmi. Se zene, se művész, se Ady, se a U2, se a Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért, se az X-faktor, se Oláh Ibolya, se a tolerancia, se a pacifizmus.
Jellemző történet: a Csillag születik című tehetségkutató válogatóinak egyikén két, Prügyről érkezett fiú is föllépett. Nem tudom, hogy elég tehetségesek voltak-e a továbbjutáshoz. Szirtes Tamás szerint igen, Fáy Miklós szerint nem.
A probléma a sírdogáló Hernádi Judit értékelésével volt: a művésznő azzal érvelt nem szavazata mellett, hogy a duónak fejlődnie kell, ezért otthon gyakoroljon sokat, s térjen vissza egy év múlva. Úgy tetszett, nem érti, hogy nincs kivel és miből fejlődniük.
A válogatón készült videó eljutott szerkesztőségünkbe, s néhány hónappal az adás után megkerestük a srácokat. Riportot akartunk készíteni arról, hogy hogyan élnek és zenélnek, miféle esélyük van a fejlődésre. A fiatalabb kölyök, tizenöt esztendős, elutasított bennünket: „Azt mondja a barátom, hiába írnak akármit, úgysem történik semmi... ” Ennyit mondott, elbúcsúzott, letette a telefont. Néhány évvel idősebb társa nem hisz már abban, hogy esélyt kaphat arra: maga mögött hagyja a reménytelen utcákat, a kis falut, a munkanélküliség fojtogatta régiót.
A kormány lemondott már róla és sorstársairól. A kör bezárult.
A baloldali gondolatnak értük kell életben maradnia. Nem Gyurcsány Ferencért, Mesterházy Attiláért meg vidéki kultúrházak vezetői posztjára menekített káderekért. Csupán ezekért a gyerekekért. Mert az nem lehet, hogy ne legyenek sokan olyanok Magyarországon, akik azt akarják, hogy esélyt kapjanak a nyomorult falvak lakói, a kisvárosiak, a cigányok, a melósok, a panelprolik gyermekei is. Nincs többé olyan állam, amely adakozik, ám egy sanszot kínálnia kell. Vagy legalábbis erre kell törekednie, mert a baloldal soha nem nyugodhat bele abba, amit a konzervatív jobboldal már elfogadott.
Abba, hogy a világ igazságtalan.