A hajléktalan emberek érdekeit védők felvették a kesztyűt, tiltakoznak az erőszakos, vagy akárcsak a rendészeti eszközök alkalmazása ellen. Kiinduló feltevésük azonban abban közös, hogy Józsefvárosban nagyon sok a hajléktalan, a kukázó, a hajléktalanellátó intézmény, és a városrészben zajló konfliktusok mélyebb okairól is mintha elfeledkeznének. E háborús zajban tegyünk egy szerény kísérletet a tények megismerésére.

Az egyik közhiedelem, hogy „afőváros” a minden rosszért felelős elmúlt húsz év alatt „árasztotta” el hajléktalanokkal Józsefvárost. Ezzel szemben a helyzet az, hogy három fővárosi hajléktalanszállás működik ebben a kerületben, melyek közül az Alföldi utcai hajléktalanszállót 1888-ban nyitotta meg Podmaniczky Frigyes. A Kőbányai úti szálló épületeiben a világháború óta görög menekültek kolóniája működött, majd lakástalan emberek munkásszállója volt a rendszerváltásig, a harmadik egy 48 férőhelyes kicsi és csendes szállás a Kálvária utcában.

A főváros közreműködése nélkül találtak itt helyet civil szervezetek: az üdvhadsereg szállója a Dobozi utcában (a volt „Lordok Háza”), melyet e szervezet 1936-ban hozott létre, és a rendszerváltás óta működtet itt szállást az Oltalom Egyesület egy volt dohányfermentáló épületében, valamint a Menhely Alapítvány egy volt munkásőrlaktanyában.

Különös ellentmondás, hogy éppen most, amikor Józsefváros polgármestere – a belügyminiszterrel karöltve – meghirdette Józsefváros „hajléktalanítását”, hoznak létre először egy előzmények nélküli, 150 férőhelyes éjjeli menedékhelyet a városrészben, igaz, a közvilágítással sem rendelkező Salgótarjáni úton, egy 1886-ban épült MÁV-épületben.

A másik közhiedelem, hogy akár „afőváros” küldte rá a hajléktalanokat a Józsefvárosra, akár nem, az ellátás aránytalanul ide tömörül, a kerület vezetői szerint a budapesti ellátás 2/3-a! A szállások létrejöttét igen sok tényező befolyásolta, elhelyezkedésük messze nem egyenletes, a Józsefvárosban működik a budapesti szálláshelyek mintegy 20%-a. De ugyanennyi működik Angyalföldön is, majdnem ugyanennyi Kőbányán, és Budapest 16 kerületében találunk kisebb-nagyobb hajléktalanszállásokat.

A harmadik közhiedelem, hogy a hajléktalan ember egyenlő az utcán alvó, fedél nélküli emberrel, vagyis ha sok a hajléktalan a Józsefvárosban, akkor ott sokan alszanak közterületen, ami valami rettenetes nyomás a környezetre. Ezzel szemben a BRFK 2011 augusztusában összesen 15 főt talált ebben a kerületben, akik közterületen alszanak, és az utcai szolgálatok sem ismertek augusztusban 35-nél több fedél nélkül alvó embert a kerületben. A BRFK egyébként összesen 1032 fedél nélküli embert számolt össze Budapesten, csak a XI. kerületben 198 főt. Józsefváros majdnem utolsó ebben a rangsorban. Így aztán nem is nagyon van kit „kiszorítani” a kerület közterületeiről. Zaklatni, büntetni azokat lehet – legyenek hajléktalanok vagy lakásban lakók –, akik véletlenül rossz helyen gyújtanak cigarettára, közterületen isszák meg a felesüket, ahelyett hogy betérnének a minden második utcasarkon lévő valamelyik józsefvárosi kocsmába, „késdobálóba”.

Az viszont nem hiedelem, hogy elképesztően sok rettenetesen „lepukkadt ember” mozog a Józsefvárosban, pontosabban a kerület egyes jellegzetes körzeteiben. Valóban jelentős átalakulások zajlottak, zajlanak Budapest e történelmi városrészében. A körúton belüli Palotanegyed és az Orczy úton túli Tisztviselőtelep a kerület „elit negyedei”. A Palotanegyed a Fővárosi Városrehabilitációs Alap sok százmillió forintos támogatásával – úgy tűnik, immár visszafordíthatatlanul –megújul, megőrizve megtartja városi középosztálybeli lakosságát, és egyben Budapest izgalmas diáknegyedévé válik. Teljesen új városnegyedként megszületett a Corvin negyed – erőteljes kerületi, fővárosi és befektetői erőfeszítések, bonyolult pénzügyi konstrukciók eredményeképpen –, lakhelyet nyújtva annak a fizetőképes (vagy devizahitellel fizetőképessé tett) középosztálynak, melynek tagjai a jobb és drágább városi lakásokat kívánják és tudják választani. Sok-sok száz családot költöztetett el Józsefváros a Corvin–Szigony projekt útjából, a zsúfolt, kicsi, komfort nélküli, egészségtelen, soha fel nem újított lakásokból a kerület megmaradt olcsóbb, szegényesebb részeibe.

Ezek az egész kerületrészeket érintő fejlesztések, melyek pontszerű beruházások formájában megjelentek a kerület más részeiben is az elmúlt néhány évben, jellegzetes folyamatokat indukáltak a még megmaradt, hihetetlenül lepusztult állapotú épületekkel, lakásokkal bíró negyedekben, köztük az ún. Magdolna negyedben. E negatív következmények lényege – a világ bármely hasonló városából ismert – klasszikus gettósodás, olyan szegregált lakóövezetek kialakulása, ahol a színvonal alatti lakásviszonyok és a szegénység etnikai szegregációval keveredik, elkülönült normák terjednek, nő a kriminalizáció, csökken a hétköznapi közbiztonság, szubkultúrává áll össze mindaz, ami elválasztja a lemaradó területeket a szomszédos területektől. Józsefváros korábban is igen szegényes területei gyorsan és radikálisan zuhantak ebbe a helyzetbe az elmúlt néhány év alatt.

A kerület – sajnos immár hagyományosan széthúzó – vezetése ugyan felismerte e dinamikus folyamatok megjelenését, de késve, felkészületlenül, konstruktív kerületpolitikai stratégia nélkül. Elindította ugyan egy ún. szociális városrehabilitációs projektet a Magdolna negyedben, de ennek megvalósulása mind időben, mind a felhasználható források oldaláról igen jelentős lemaradást mutat a Corvin–Szigony projekthez képest. S itt nem lehet nem megemlíteni a 23 részre szétszedett, szétszervezett Budapest problémáját. Maga a fővárosi önkormányzat úgy-ahogy partnere a kerületnek e problémák megoldásában, ez azonban nem elég. Nem elég, ha más kerületek közben ideköltöztetik az itt lévő olcsó magánlakásokba saját területükről a szegényeket, nem elég, ha más kerületek közben magukhoz ragadják a jelentős városi forrásokat, mint például az idegenforgalmi adóbevételt, nem elég, ha más kerületek közben semmilyen módon nem érdekeltek abban, hogy Budapestnek ez a nehéz helyzetből induló városrésze is harmonikus módon modernizálódjon.

A városfejlesztés és az egyenetlen kerületfejlesztés ilyen ellentmondásai, konfliktusai lettek most meglehetősen zűrzavaros, átgondolatlan, megkockáztatom, felelőtlen formában ráhúzva a hajléktalanproblémára, a hajléktalan emberekre. Nem egyszerűen a kerületben megforduló hajléktalan emberek, de az őket ellátó szervezetek kerületfejlesztési elképzelésekbe történő értelmes integrációja is megakadt, ahogy a sok ezer nyomorúságos lakásokban lakó ember integrációjára vonatkozóan sincsenek felépített és megvalósítható kerületi tervezetek. Márpedig e problémák megoldása nélkül – szegénység, lakásnyomor, hajléktalanok vagy kukázó majdnem hajléktalanok, szociális gondoskodás és foglalkoztatás – erőszakkal Józsefváros megújulását nem lehet megvalósítani. Józsefváros együttműködésre van ítélve a saját lakóival, a többi kerülettel, a fővárossal, a kormánnyal. „Szabadságharca”, hogy kooperáció hiányában akkor majd ő maga erőből megoldja problémáit, éppúgy reménytelen, ahogy más hasonló bezárkózási kísérletek sem vezethetnek eredményre.

A szerző városszociológus