A Fidesz nem azért veszítette el 2002-ben a kormányzás jogát, mert egy hajszállal alulmaradt az MSZP–SZDSZ-blokkal szemben. Sokkal inkább azért, mert a MIÉP hasonlóan szűk szavazataránnyal lemaradt a parlamentbe jutásról. A mából visszanézve aligha lehet kétséges, hogy a „nemzeti oldal” kormányon maradása érdekében mindkét párt megtalálta volna a módját, hogy leszerelje azokat, akik a radikálisok és a jobbközép együttműködése ellen érveltek.

Amit most látunk – például a választójog újraszabályozásánál –, azt mutatja, hogy a Fidesz jó előre felkészül a hasonló bakik kivédésére. Úgy is mondhatnánk: törvénybe foglalja, hogy 2014-ben mindenképpen lesz olyan erős jobboldali párt az Országgyűlésben, amelyik a mostani kormányt akkor is hatalmon tartja, ha a választók esetleg menesztenék.

Független és pártközeli politológusok sora értetlenkedik azon, miért jó a Fidesznek egy olyan egyfordulós választási rendszer, amelyben a válságövezetek mandátumai jórészt a Jobbik ölébe hullanak majd. Szerintük a kormánypártnak is a kétfordulós rendszer lenne az érdeke, hiszen a második fordulóban Szabolcsban, Borsodban is összefoghatnának a „demokratikus erők” a Jobbik jelöltje ellen.

A Fideszben azonban sejthetően másképp számolnak. A kormányoldal lépéseiből kirajzolódó gondolatmenet szerint a mostani kormányerők a választási szisztéma és a választókörzetek bármilyen fokú átalakítása mellett sem feltétlenül szereznek többséget a következő választáson. Az viszont talán matematikailag is kizárható, hogy a listán sikeres Fidesznek és az egyéniben sok helyütt jól szereplő Jobbiknak együtt ne legyen meg a többiek kormányalakításának megakadályozásához szükséges szavazatmennyisége.

Ha innen nézzük, érthetővé válik, miért írnak a Fidesz-stratégák a Jobbikot helyzetbe hozó választási szabályokat.

A Fidesznek – ahhoz, hogy 2014-ben is ők adhassák a kormányfőt – csupán azt kell elérnie, hogy ne jöhessen létre az a bizonyos Karácsony Gergely által felvetett Fidesz-ellenes egységfront, amely átmeneti regnálása alatt helyreállíthatná a kétharmados forradalom által megtépázott jogrendet.

A Jobbik épp az egyedül a szélsőjobb számára kedvező egyfordulós választási rendszerrel lett kivásárolva a technikai koalícióból: nekik immár nem érdekük, hogy együttműködjenek a Fidesz ellenfeleivel, hiszen egy egyfordulós szavazás során garantáltan jobb eredményre számíthatnak, mint akkor, ha hárompárti összefogással helyreállítják a jogállamot (benne a pártok kooperációját díjazó kétfordulós rendszerrel).

Mindebben a puszta választási matematikán túl is van logika.

A jobbszél és a jobbközép szellemi és pénzügyi hátországa mindig is összeért, az egymásnak tett gesztusok sora nem az új budapesti zászlóval és nem is az Új Színház igazgatóváltásával kezdődött. Márpedig az „egy tábor” – erre akár nagy tétekben is fogadhatunk – éles helyzetben bármilyen konstellációjú Fidesz–Jobbik párkapcsolatot könnyebben elfogad majd, mint azt, hogy a „haza” újra ellenzékbe kerüljön.