A jövőben az 1200 hektár feletti birtokokra nem lehetne pályázati pénzt nyerni. Továbbá ahol csak megtehetik, kisebb földrészletekre bontják a jelenlegi bérleteket, és azok megszerzésére a kistermelőknek adnak nagy esélyt. A magánbérletekben is korlátozások várhatóak, a „nagyokat” minden eszközzel vissza próbálják szorítani a földpiacon, hogy a kis gazdaságoknak tere nyílhasson. A céllal önmagában nincs baj. A magyar vidék legalapvetőbb erőforrása a föld, ami azonban csak véges mennyiségben áll rendelkezésre. A hazai táblák értékesek, a termelők körében igenis létezik a sokat emlegetett „földéhség”, még ha ez igazából az olcsón, netán támogatással megszerezhető birtokokra vonatkozik is. Kisbirtokokra. Nem veszélytelen ez. A politika nem győzi hangsúlyozni, hogy nekünk nem az éles versenynek kitett élelmiszer-tömegtermeléssel, hanem az úgynevezett magas hozzáadott értéket hordozó, míves árukkal kell megtalálnunk a helyünket a világpiacon.

Ami a mindennapos fogyasztást illeti, azt a helyi beszállítási rendszer fogja majd olcsón kiszolgálni. Ennek lenne a tervek szerint bázisa az új Kert-Magyarország, disznóólas portákkal, virágzó ágyásokkal és újraéledő tanyavilággal. A kérdést, hogy ez az árakban mit jelentene, azzal üti el a szakminiszter, hogy a helyi áru előállítása talán kissé drágább, de alig van szállítási költség. Mindennek forintosítható adatait bárki megtapasztalhatta, aki a kézművesvásárrá alakított országos mezőgazdasági és élelmiszer-ipari vásárra kilátogatott. A háromezer forintos kézi tésztától kezdve a míves cukorkákon át a nyolcszáz forintos kecsketej szappanig volt ott minden– ezek a termékek nyilván kiváló minőségűek, de átlagfizetésből rendszeresen nem lehet megvenni őket. Ha valóban a manufakturális háztáji gazdálkodás irányába mozdítja el a termelés zömét a kormányzat, akkor erről sem szabad megfeledkeznie. A termelői „teljes tej” nyilván egészségesebb, de másfélszer annyiba kerül, mint a Lidi-tesóban annak dobozos utánzata.

Gyanítom, hogy amikor az import ellen egyébként kézzel-lábbal hadakozó kormányzatunk a belterjes kistermelés vízióját fényezi, ezekkel a tényezőkkel nem számol. Az olcsó hazai tömegárut azokban a nagyüzemekben állítják elő, amelyek alól éppen kihúzni készülnek a földet. Pedig csak az innen kikerülő termékek képesek megfékezni a ránk zúduló importot, a családi kézműveskedés ebben a műfajban választékbővítésre és hagyományápolásra jó. Van rá igény, de egy egész ágazatot ebbe az irányba fordítani – kockázatos.