Vive la république!
Kelet-Közép-Európa népeivel szemben a „befogadó” nyugati európai uniós államoknak tartozásuk van. Mindmáig. Julia Kristeva egy tavalyi, londoni előadásának részlete jut eszembe. Nem volt része a British Academyn elmondott beszédének, jegyzeteiből felpillantva, mintegy kommentárként mondta. Talán a kérdezz-felelek részeként. A Nyugat tévedett, amikor a rendszerváltások idején nem figyelt fel e nemzetek „depressziójára”. Kristeva szerint figyelmet kellett volna fordítani a nemzeti önbizalmak helyreállítására. Mert depresszióba süllyedve, meggyászolatlan töréseket hordozva félő, hogy a felszínre nem hozott trauma visszaüt.
Újabb agresszió formájában. S többek között a balkáni háborúra utalt. S ha jól emlékszem, ezeket a szavakat használta: a szimbolikus politizálásnak teret kellett volna hagyni. Hisz − ezt már én teszem hozzá − történelmi traumák az adott közösség szimbólumain keresztül kerülnek kibeszélésre. Nem kerülhetők meg a szimbólumok. S vélem én, Kristeva arra gondolt, hogy e szimbólumok pozitív újraolvasása, immár európai és nemzetemlékezetbe történő integrációja következhet be.
Éppen ezért több időt kellett volna szánni Magyarországon is az alaptörvény előkészítésére, befogadására. Legalább két év közbeszédben végbevitt „gyászmunkájára” lett volna szükség, a társadalom szó szerinti meghallgatásával. A bevezető fejezet, a Nemzeti hitvallás így tölthette volna be valós funkcióját. Összekötni a kortárs közösséget „gyászmunkája” fontos tartamaival. Nagy kár, hogy ez elmaradt. Ha egy alkotmány új, s előszava is az, a „preambulum” kijelentéseinek funkciója: lebontani azt a negativitást, amely valóságlátásunk legfőbb akadálya.
A Nemzeti hitvallás magába kellett volna foglalja, teljesebben, mint jelenlegi formájában, a nemzeti emlékezet integrálandó értékterületeit. Beleértve a „gyászmunkát”, pozitív összefüggésbe emelve. A kereszténységre való hivatkozással semmi gond. Ott kell hogy legyen, mint történelmi tény. Ami viszont nincs ott, hogy az európai identitás keresztény alapjairól zsidó-kereszténységként lenne helyesebb beszélni. Forradalmi tett lett volna, ezernyi értelemben, ezt a „judeo” jelzőt odatenni.
Az értékintegráció komolyan vett minőségét ültette volna el a szövegben.Mint ahogyan az is, ha utalás történt volna a kereszténység mellett az európai felvilágosodáshagyomány örökségére. A nemzeti történet és az európai szellemfejlődés − tudományosság, szabadság és a személyfogalom, etika − alappilléréről van szó. Mely tudományosság épp a keresztény örökségből nőtt ki. Hisz a zsidókeresztény teremtéstörténet mondja ki – páratlan módon –, hogy az anyagi világ, a „Teremtés” jó. Az anyag nem bűnös, de megismerésre és felelős formálásra méltó.
A Szent Koronával sincs, s e tágabb horizonton nem is lehetne semmi gond. A Szent István-i állammodell alapjában befogadó és értékintegráló volt. A környező és az ország területén belül élő népek viszonyában ezt az ideált célozta meg. Elég a soknyelvű és sokszokású ország képét felidéznünk István fiához írt intelmeiből. Ami esetünkben hiányzik a Szent Koronához társítva, a Kárpát-medencei népekhez való viszony. Bizonnyal lehetett volna találni egy apró jelzőt, félmondatot, mely dialógust teremt. Mert maga a korona, mint az ezeréves államiság és együttélés jelképe, imperatívusz. A Kárpát-medence népeinek közös felelősségére figyelmeztet a régió békéjéért és fejlődéséért. Trianon neve is elhangozhatott volna, ha helyes, teljes, a ma kontextusába helyeztetik e „tabu szó” az alatta feszülő történettel. Mert ez a mostani Nemzeti hitvallás a Trianonnal való soha szembe nem nézés lenyomata.
Idős, Auschwitzot megjárt barátom gondolata jut eszembe. Apja cége a trieszti kikötőben épített mólót, ehhez Sistinában kőfejtőjük volt, az anyagot onnan, saját gőzösön szállították az építkezéshez. Ők építették az észak–déli vasútvonalat a mostani Burgenlandban, a közkórházat és a Faludi reáliskolát Szombathelyen. Nos, barátom szavai azóta sem hagynak nyugodni Trianonról. Szerinte a legújabb kori belső magyarság tragédiája azzal lett Trianon, hogy Magyarország belül színmagyar lett. Azzal, hogy a más népekkel való napi együttélés és kommunikáció megszakadt, vészesen beszűkült a magyar politikai elitek „szellemi horizontja”. A jelen kommunikációképtelensége itt gyökerezik. S a Nemzeti hitvallás szellemi merítésének szűkössége és szűkkeblűsége ennek a lenyomata.
Maga az elfogadott alaptörvény pontos kordokumentumunk. Az a bizonyos 1944. március 19., az 1948 és 1990 közötti időszak „kizárása”. Ezen időszakkal szembe nem nézés: veszélyes tagadás. Az 1944. március 19. előtti felelősségeké; és még sok minden másé. Egy bátor és tartalmas alkotmány nem épülhet a baloldali, szociáldemokrata értékrend tagadására. Mert ez az alkotmány megteremtette ellenárnyékát, önnön tagadását, a preambulum ideológiai kritikáját. Talán ezért lett volna bátor tett, bölcsesség és felelősségvállalás a múlt hibáiért, ha Theodor Adorno „európai parancsolatára” történik utalás: a holokauszt és gulágok kapcsán. S nem kerülgetni freudi virágnyelven, mit is jelentenek a „kitelepítések”. S akkor Adorno említett emlékezetes imperatívuszához visszatérve. „Auschwitz után verset írni barbár cselekedet.” Esetünkben: a történtek gyászmunkája és szembenézése nélkül nem szabad továbbírni a múltat.
Az alaptörvény elfogadtatott. Az említett „gyászmunkák” mint előkészítés nélkül. Működik és nem működik. S ez nem az alaptörvény hibája. Súlyos felelőtlenség volt nem részt venni létrehozásában a parlamenti spektrum egészének: s értelmesen átgondolni a „preambulum” társadalom-lélektani funkcióját. A közös emlékezést. Mint ahogy súlyos felelősség terheli a rohammenetben kidolgozókat is, hogy e funkciót, a közösség valódi érdekét, feláldozták. Az alkotmány mint tanulási folyamat pártoknak, népnek lehetett volna ünnep. S nem egy beszűkült, mert csak saját forrásaiból merítő, pillanatnyilag hatalomban lévő elit oktrojációja. Hanem valami más. Valami kilépni tudás a parlamenti pártok nagyra nőtt übermenschségéből. Mely többletről Petőfink ma talán így énekelne: szabadság, egyenlőség, testvériség és sebezhetőség. Vive la république!
A szerző katolikus pap, London
