– Kedves Rózsa, államosítani kellene az iskolákat, tudja, ez régi álmom – mondta a miniszterelnök a nagy tekintélynek örvendő oktatási államtitkárnak.

– De hát miniszterelnök úr, volna ezzel némi szakmai probléma –mormolta merészen az államtitkár, mire a kormányfő közbevágott:

– Kedves Rózsa, államosítani kellene...

– Értettem, miniszterelnök úr. És persze, hogy értette, nagyon is. Hoffmann Rózsa olyan ember, aki ért a szóból, hiszen ezért is került oda, ahol van: e nagy ívű, az MSZMP-ből induló és a kereszténydemokrata értékek felismeréséig terjedő életút egyik legfőbb állomásaként abba a pozícióba, ahonnan az új alaptörvény preambulumát osztogattathatja kisgyerekeknek. És államosíthat persze, akár még jobb meggyőződése ellenére is.

Az ember ezek után már csak szegény Pokorni Zoltánt sajnálja, aki balgán azt hitte, hogy amikor egy-egy interjúban látványosan és magabiztosan szétalázza az oktatási államtitkárság valamely koncepcióját, akkor Hoffmann Rózsával vitatkozik, holott nem, hanem a nagyfőnökkel, aki jókat kuncogott eközben, s magában felidézte azt a gyerekkorában falun hallott népi bölcsességet, hogy nyugtával dicsérd a napot. Ez aztán annyira meg is tetszett neki, hogy rögvest elhatározta, be is építi hamarosan egy, a Nyugat halálát vizionáló beszédbe.

És hogy Pokorni se érezze magát annyira jól a bőrében amiatt, hogy mégiscsak próbált képviselni valamiféle szakmaiságot, rögvest félre is vonta őt egy kis magánbeszélgetésre a hajdúszoboszlói frakcióülésen, aminek eredményeként ma már mindenki úgy tudja, hogy Zoli szívvel-lélekkel „beleáll” majd a programba.

Mint ahogy „beleáll” majd Lázár János például, akinek azt a feladatot szánná Orbán Viktor, hogy hajtsa végre, amit ő kitalált, mert a mi kedves Rózsánk erre már végképp alkalmatlan. És Lázár talán megy is. Épp az a hódmezővásárhelyi polgármester vezényli majd az államosítást, aki szinte az egyedüliként csinálta meg városában annak rendje és módja szerint az iskolai integrációt, aki retrográdnak tartja Hoffmann Rózsa gondolkodását és módszereit, holott, mára már világos, nem is Hoffmannét tartotta annak valójában, hanem magáét Orbán Viktorét. Mert ez az egész az ő műve, az ő álma.

És János, a kedves, megy is, kiteljesíteni a más művét, a más álmát, amivel sutba dobja a sajátjait. De ez talán már őt magát sem érdekli. Hiszen most csak az van, amit Orbán gondol, és nincs, aki azt mondaná, hogy ez vagy az ne így legyen. Hiszen a rendszer érte van, az ő álmáért. És Orbán nem tud olyan egyszerűt álmodni, legyen az iskolaállamosítás vagy egy olyan ország képe, ahol csak egy kiválasztott kaszt csemetéi tanulhatnak tovább, hogy ne lenne egy kedves ember, aki a végrehajtást magára vállalná, hiszen ő maga a rendszer. Mindig is ez volt az álma.