A dolgok kezdtek jól alakulni Belgrád számára. A két utolsó háborús bűnöst idén leszállították, az európai politikusok nem győztek gratulálni – és máris kilátásba helyezték a jutalmat, a majdani európai uniós tagságot.

Borisz Tadics dörzsölhette a tenyerét, már csak néhány törvény, és ott vannak az előszobában. Épp időben, a 2012. áprilisi választások előtt, hogy ezt is bedobhassa a kampányba. Tadics, az européer szerb elnök folyékony angolságával, elegáns megjelenésével megnyerte a Nyugat bizalmát.

Pedig ez csak az egyik arca. A másik a Balkán felé kacsingat, így nem csoda, ha a magyar kormány is azt érzi, olykor fülsiketítően csikorog a szerb Európa-vicinális. A gépezetben az egyik legdurvább homokszem a nemrég elfogadott restitúciós törvény, amely – történetesen szintén Brüsszel kérésére – a második világháborúban elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását írja elő.

Belgrád teljesítette is a feladatot – csak épp nem EU-konform módon. Egy mondattal kizárta ugyanis a vagyon-visszaszolgáltatásból a vajdasági magyarokat, arra hivatkozva, hogy aki 1941 és 1945 között a megszálló erők tagja volt, illetve ezeknek leszármazottja, nem jogosult semmire. Mintha a háborús rémségek egyik jelképévé vált újvidéki vérengzést kollektíve a (helyi) magyarság követte volna el, és annak következményeiért gyerekeiknek, unokáiknak is lakolniuk kellene.

Nem is mozdul innen egy tapodtat sem Belgrád álláspontja. Hiába koalíciós partner a kormányban a Vajdasági Magyarok Szövetsége, és hiába tiltakozik a Külügyminisztérium vagy a határon túliak ügyével felkent Semjén Zsolt. Nem segít a nemzetközi példák emlegetése sem: Németországban még a nürnbergi perben elítélt háborús bűnösök leszármazottjait sem hurcolták meg vagy fosztották meg vagyonuktól, éppen azért, mert a háborús bűnöket mindig egyének és nem családok, törzsek vagy kisebbségek követik el. Csehországban és Szlovákiában ugyan továbbra is érvényesek a Benes-dekrétumok, de az 1991-es restitúciós törvény alapján végül minden csehországi vagy szlovákiai lakos, köztük a magyarok is visszaigényelhették tulajdonukat. Egyetlen kivétel volt csupán: a háborús bűnökért elítélteké.

A magyar kormány jobb híján azzal fenyegetőzik, hogy megakadályozza Belgrád uniós tagjelölti státusának megadását, becsapjuk előttük az „előszoba” ajtaját. A csaknem 300 ezres vajdasági magyarság és a balkáni magyar stratégia miatt ez persze nem állhat érdekünkben. Nyomásgyakorlásra jó lehet, ám ehhez is szövetségesek kellenének. De nincsenek. Köszönhető ez az elmúlt másfél év magyar politizálásának, Brüsszel Moszkvához hasonlítgatásának, Merkel „szegénykancellárasszonyozásának”, a magyar különutasság hangoztatásának.

Vívhatjuk a magánháborúnkat Szerbiával.