Kedd délelőtt egy idős nő kiesett az 53-as buszból, és súlyosan megsérült. Mindez azért történt, mert a jármű ajtaja két megálló között minden ok nélkül kinyílt. Július elején is hasonló eset történt, akkor a 150-es busz kanyarodott, az egyik utas nekizuhant a középső ajtónak, amelynek görgője a nyomás hatására kicsúszott a vezetősínből – fejsérülés.

A rendellenesen nyíló buszajtók ügyében tartott ellenőrzés nyilván megállapítja majd, hogy valamelyik kütyü elromlott, a garázsfőnökök utasításba fogják adni, hogy a szerelők a jövőben tüzetesebben nézzék át a kocsikat, bár mostanában az sem kizárt, hogy a felelősök keresésének lendülete egészen a vezérigazgatóig vinne, ám momentán nincs ilyen a BKV-nál. Leselejtezendő, de a szükség miatt még mindig futó, néha-néha kigyulladó busz annál több. Csoda, hogy nem történik több baleset – állítják a sofőrök.

De ahová csak betér az ember, ilyesmit hall. Leszakadó erkély törmelékei mellett állva, gázrobbanáskor, kórházi fertőzés esetén, vasúti síneket vizslatva: „Szerencse, hogy idáig bírta!”

Cserére, felújításra szorul az ország. Persze, egy kicsiny szeletét mindig sikerül leselejtezni vagy kicsinosítani, de mivel egyre kevesebb az átadási ceremónia, logikus, hogy egyre több az elöregedett, elavult, elkorhadt, berozsdásodott jármű, masina, szerkezet, épület. Nincs sajtótájékoztató, nyilatkozat, hogy ne kerülne szóba: hány évvel „szolgál túl” minket valami, aminek már rég a roncstelepen volna a helye. Később egy-egy baleset körülményeinek tisztázására vizsgálóbizottság alakul. Megállapít sok mindent, figyelmeztető tanulságok fogalmazódnak, szerintem azonban egy lényeges – és az országra régóta jellemző – szempont rendre árnyékban marad. Az, ami a szegény ember számára mindig is magától értetődő volt: vigyázni a holmira. Nagyon vigyázni. Tisztítani, fényesíteni, ápolni. Szeretni.

Úgy érzem, hogy ezzel hadilábon áll az ország. A szocializmusnak, mint közösségépítő társadalomnak sok-sok kudarca közül az egyik leglátványosabb a köztulajdon szentségének semmibevétele volt. Ezt azonban a rendszerváltással sem nőttük ki. Ami új, nálunk az is hamar megöregszik. Átadjuk, otthagyjuk. Elég egy parkra ránézni. A kiégett fűre, a szemétre, a derékig érő gyomra a néhány hónapja átadott szobor körül. A felszálló porfelhőre a villamossíneknél. Az átláthatatlanul mocskos ablakokra, összefirkált falakra, betört üvegű portálokra, kihunyt neonokra, foltos szőnyegpadlókra, fölhasított ülésekre.

A tágabb értelemben vett rend egy országban nem okvetlenül a zéró tolerancián alapszik. A szegénység nem slamposság. Ahol tönkretenni, zúzni-törni a közmorál része, ott gyorsabban romlik el minden, még a kapcsolat is. A BKV példátlanul rozoga buszparkja és az össznépi dühös, de valahol mégis közönyös legyintés között nincs összefüggés. Látszólag.