Hétfőn olvasóink megtudhatták, hogy a hatalmas munkanélküliséggel küszködő Ormánságban van egy cég, amely, hál’ istennek és egy foglalkoztatási programnak, munkát ad hatvan embernek, és ezzel e vidék egyik legnagyobb foglalkoztatója.

E cég vezetője levelekkel bombázza a kormány tagjait, hogy miként tudnák még a legminimálisabb ellátástól is megfosztani azokat, akik feketemunkával próbálják enyhíteni a nyomorukat. Megígérték neki, hogy az ötleteit komolyan veszik. Ha az uzsorás nem viszi el az egészen minimális jövedelempótló támogatást, majd elviszi az állam. Ezt a kormányt ilyesmire nem kell sokáig biztatni. Sikere is lenne vele. Amilyen sokan szeretnek nálunk feketén dolgoztatni, annyira sokan utálják azokat, akik feketén dolgoznak.

A feketemunka első számú haszonélvezői a konszolidált polgárok. A vállalkozók, kereskedők és kuncsaftjaik, akik közterhek nélkül ajánlanak és vesznek igénybe mindenféle szolgáltatást, s adják-veszik, amit a magyar föld terem. Nem hiszem, hogy sokan lennének a kedves olvasók közül, akik minden ilyen lehetőséget elutasítanak, de annak az egy-két szentnek joga van megvetni valamennyiünket. Mi többiek, normális adócsaló polgárok viszont ne moralizáljunk – vagy kezdjük magunkon. Semmi esetre sem azokon, akik azért dolgoznak feketén, hogy a legelemibb létszükségleteiket biztosítsák. Szálljunk le a magas lóról, és viselkedjünk, ahogy bűntársakhoz illik.

A kiterjedt feketegazdaság sokaknak jó, de mindenkinek rossz. Demoralizál, korrumpál, magasan tartja a közterheket, átláthatatlanná teszi a gazdasági viszonyok jelentős részét, védtelenebbé a fogyasztót, a vállalkozót. A legsúlyosabb hátrányait azonban mégiscsak azok viselik el, akik a leginkább rászorulnak. Akik a legrosszabbul fizetett, legbizonytalanabb feketemunkát végzik, akiknek a jogait és egészségét nem védi semmi, akiket büntetlenül át lehet verni, akik a munkájukkal semmilyen jogosultságot nem szereznek.

Se táppénz, se nyugdíj, se semmi. Ha megöregednek, megrokkannak, csak azoknak a kegyelemkenyerén élhetnek, akikre a szegénységüket átörökítették. A feketemunkánál csak az a borzalmasabb, hogy nincs jobb. Akiknek a munkaerőpiacon nincs esélyük, azoknak csak kis részét lehet ideig-óráig hatalmas költségekkel, alacsony hatékonysággal, a feketemunkával sem versenyképes éhbérért, lealacsonyító körülmények között benn tartani a közfoglalkoztatás zsákutcájában, ahonnan a normális munkaerőpiacra semmilyen út nem vezet. Ezt erősíti meg minden ezzel foglalkozó kutatás.

A feketemunkát üldözni a társadalom peremén kegyetlen és kilátástalan. De a feketemunka is az. Értelmes dolgot mondani csak a fehérről lehet. Ennek az esélyét a következő generációk számára integráló, esélyteremtő oktatással lehet növelni, a mostaniak számára pedig azzal, ha a közfoglalkoztatásra kidobott és a legjobban fizetett polgárok zsebébe tömött százmilliárdokat arra fordítanák, hogy a leghátrányosabb helyzetben lévők foglalkoztatását a közterhek minimalizálásával majdnem olyan olcsóvá tegyék, mintha feketén foglalkoztatnák őket. Ha minket, újságírókat, a művészeket és a sportolókat lehet az ekhóval másoknál olcsóbban foglalkoztatni, akkor a társadalmi igazságosság minimuma, hogy a legrosszabb helyzetben lévőket is lehessen még sokkal olcsóbban.