Van, aki már a végrehajtótól retteg, az utcán érzi magát. Vannak, akik féltve őrzött tartalékaikat élik kényszerűen fel. Más polgártársaink egyelőre csak azt érzik, hogy bizonyos dolgokat nem engedhetnek meg maguknak, meghúzzák a nadrágszíjat, nem cserélik le az autót, netán tovább hordják a kopott lábbelit, kevesebbet költenek kultúrára, könyvre, utazásra. Hogy utána mi következik, csak sejtjük…

A gazdaság érzékeny barométerei is jelzik már mindezt. És itt nem segít a sikerpropaganda, a leszámolásba váltó elszámoltatás, a visszafelé pillantgató bűnbakkeresés, az önsorsrontó és megosztó zsigeri gyűlölet felébresztése. Vedd el attól, akinek (talán) sok van. A bankoktól, a vállalkozóktól, a többet kereső orvostól, az egyetemi tanártól … a sor soha nem ér véget, mert mindig lesznek, akik még az átlagosnál is szegényebbek. S az átlag mindent elfed. Aki átlagban gondolkodik, az soha nem látja a minőséget, a versenyt. A világversenyre (és egyben belső kooperációra) épülő gazdaság – amire mi is feltettük lapjainkat –nem ismeri az önzetlenül adakozó szamaritánust, nem kedveli a közvetlen és durva beavatkozást, kevéssé tűri a verseny- és adópolitikai megkülönböztetést. Csak a kiszámítható és átgondoltan okos gazdaságpolitika kényszeríthet jobb belátásra, a pontos és betartható rendszabály, mely messzebb lát, mint a pillanatnyi keverésre-kavarásra hajlamos politikai érdek.

A gyakran perverz újraelosztás, az átszervezésnek mondott, de minden reformértéket nélkülöző egyik zsebből a másikba való tologatás még tűzoltásnak sem jó, mert nem a tűz fészkét (az eladósodás rendszerszerű okait) éri el, hanem csak itt-ott fellobbanó lángját fojtja el – ideig-óráig. Reformkoncepció híján „az ugyanazt másképpen” jegyében szervezik át Magyarországot.

Krémer megállapításai nehezen cáfolhatók. Gazdaságilag legalábbis. Én azonban veszélyesebbnek érzem az általa felmutatott torzulásoknak a társadalomra, az életformára, az erkölcsre gyakorolt hatását is. A közfoglalkoztatás, vagy ne szégyelljük kimondani, a kényszer elemeit sem nélkülöző közmunka valós gazdasági értékét ismerjük, vele ugyan nem húzzuk ki a nemzetgazdaság kátyúba süllyedt szekerét, és ha a közmunkára fogott ember nem „tranzitál” egyhamar a gazdálkodó szervezetek világába, akkor kidobott pénz a ráköltött állami erőforrás. Talán propagandafogásnak megfelel, bár annak is gyönge.

Ahogyan az örökösen a nélkülözés határán botladozók közül csak egyik-másik ember vezethető át a gazdaságot mozgató középrétegbe, azonképpen az eltüntetett nyugdíjváromány is fel fog bukkanni az adósság- és hiányoldalon néhány év elteltével. Az osztogatás mamelukokat, eszközembereket nevel, nem szabad egyéneket, a piacra termékeikkel, szellemi értékeikkel bátran kiálló vállalkozókat. Ha egy politikai kurzus nem lép túl a pillanatnyi voksszerzés csábításán, ha nem vállalja a markáns, esetenként népszerűtlen gazdaságpolitikai döntéseket, akkor abból nem lesz felemelkedés.

Krémer Balázs azt mondja el, ami évek óta nyílt titok: a hazai vállalkozások nagy része kényszervállalkozás, tőkehiányban szenved, voltaképp csak annyiban vállalkozás, hogy résztvevője így olcsóbban tudja eladni munkaerejét. A tőkehiány egyik oka az elvonások nagy mértéke. Az adórendszer állandó foltozgatása, a választásokhoz közeli szavazatszerző osztogatás csak még jobban összezavarja a helyzetet. Helyesen látja azt is, hogy a szolgáltatói ipar, a rész- s az otthoni munkavállalás hihetetlen alacsony aránya további bevételi forrástól fosztja meg a lakosságot és az államot is. A munkaerő nálunk nem mozgékony, az egy élet munkájával összehozott lakás, ház megköti a munkavállaló kezét, aki marad, és akár rosszabb munkát is vállal, mint amire képes lenne, semhogy elinduljon arra, ahol több lehetőség vár rá. Végső esetben aki elég fiatal, kivándorol Nyugatra. Szerencsés, ha a szakmájában helyezkedik el, s a hazainál nagyobb bérért építi egzisztenciáját. A többség sajnos az ottani átlagnál szerényebb javadalmazásért vállal végzettségénél rosszabb munkát, mert abból is megél, jobban, mint otthon. Szó sincs már a középkori gyakorlatról, hogy a céhlegények inasévei ket külföldön töltik, s szakmájuk titkaival gazdagodva térnek haza. Most a mesterek mennek el inaskodni vagy inasbérért dolgozni. Ennek erkölcsi korrodáló hatását nem hangsúlyozhatjuk eléggé.

Valóban nincs megoldás egy olyan nemzet számára, mely sok komoly megpróbáltatást élt már át, s mely tehetséges közgazdászok, szakemberek tucatjait adta a világnak?

Krémer minden megállapítása mögött ott van a ki nem mondott következtetés, a bajok gyökere. Ezt írja egy helyütt: „A korlátozott választási lehetőséggel bíró emberek szabadságainak további beszorulásából sok minden következik: vannak, akik depressziósak lesznek, vannak, akik nem törődnek semmilyen szabállyal, mert boldogulniuk kell.”

Ez a felszín. Gazdaság nem létezhet a vállalkozás szabadsága, az egyenlő feltételek biztosítása, vagyis demokrácia, demokratikus elvekre épülő társadalom nélkül. A legnagyobb segélyprogram is szétolvadhat a klientúra hálózatában, s az átpolitizált, a független hatalmi ágazatokra ráülő állam megfojtja a gazdaságot. A rendszerváltás nem történt meg a társadalom életében, a közösség nagy része csak szemlélője az eseményeknek, s négyévente választhat, két, nem mindig ideális lehetőség közül. A programok kidolgozásában nem vesz részt, és ezen még a körmönfont PR-fogások, a „nemzeti párbeszéd” nevű porhintés és más mutatós kampányok sem változtathatnak.

Miért nem alakult ki párbeszéd legfontosabb ügyeinkről sem társadalmi, sem szakmai szinten? Több oka is van. Az utóbbi esztendőkben politikai állóháború dúlt, mely közben nem alakultak ki hangjukat hallató, érdekeiket érvényesítő, erős civil szerveződések, nem született meg az a termékeny háttér, amelyre a sikeresebb demokráciák politikai elitje támaszkodik. Ahol egy jobboldali kormányfő rendszeresen találkozik baloldali gondolkodókkal, pártelkötelezettsége nem gátolja meg, hogy, a másik tábort képviselők számára megadja a megérdemelt elismerést, hiszen teljesítményükkel egy nemzetet szolgálnak. Sine ira et studio születnek döntések, okos fők gyülekezeteiben, s a politikai elit nemritkán csak összefoglalja, rendszerezi a társadalmi vita tanulságait, amelyek a politikai váltógazdaság ingáját hol jobbra, hol balra lendíti. A cél a közösség szolgálata, s nem a másképp gondolkodók, a politikai ellenfelek megsemmisítése. Civil kurázsi és tisztelet a minőségnek. Ha a minőség kerül hatalomra az élet minden területén, akkor könnyebb a gazdaság dolga; ha közösen születnek a döntések, akkor a kialakult társadalmi konszenzus alapján megvalósításuk is egyszerűbb. Ha felelős a politika, az állampolgári felelősség is megkövetelhető. Naivitás? A diagnózis megvan, éppen ideje, hogy avatott gyógyítóként próbáljuk meg orvosolni a bajokat.

A szerző szociológus