Akárhogyan tálalják is fel a kormány politikáját, továbbra is megválaszolatlan: tudja-e finanszírozni a hiányt, az országot a regnáló hatalom? Ez attól a pillanattól fogva a legsúlyosabb kérdés, amikor Orbán Viktor egy éve távozott José Manuel Barrosótól, az Európai Bizottság elnökétől és Angela Merkel német kancellártól. Akkor lett világossá előtte, hogy az unió nem engedi hét százalékra elszaladni a magyar költségvetési hiányt, csak mert a frissen megválasztott miniszterelnök szemei előtt egy „új”Magyarország víziója lebeg. A Fidesz–KDNP politikája ekkor bukott meg.

Ezután álcázhatták már szabadságharcnak a szakítást az IMF-fel, valójában a kormányfő vállaltan a kapitalizmus „ridegtartásra” berendezkedett szabad hitelpiacára terelte az országot. Orbán elfeledkezett róla, hogy a globális pénzvilágban az IMF az egyik kulcsszereplő, ellene lehet ugyan lázadni, de Magyarországnak semmilyen saját erőforrása, se olaja (Venezuela, Oroszország), se mérhetetlen piaca, amerikai államkötvénye (Kína), de még csak erős bankrendszere és Milka csokoládéba rejtett aranyórája (Svájc) sincs, hogy felemelt középső ujját mutogathassa az IMF-nek, ráadásként összeveszhessen még a vele rokonszenvező országokkal is.

2011 őszén az ország már a szakadék felé robog. Nem az adósságállomány miatt (amelynek erőltetett csökkentését a szinte stagnáló világpiaci növekedési várakozások, a 300 forint körüli euró- és a 220 forint körüli dollárárfolyam mellett erőltetni legkevesebb vakság), nem is a devizában eladósodottak miatt, hanem mert a 2010. áprilisi 1,7-ről mostanra 5,4 százalékra ugrott az ország kockázati többletkamata. Az a felár, amelyért az IMF-uniós pénz pótlására a szabad piacon az ország a működéséhez elengedhetetlen hitelekhez hozzájuthat. Ezt a felárat nyögi igazán minden porcikájában minden polgár.

Szinte már kínos az az igyekezet, amellyel válaszként stabil külső finanszírozót keres a kormányfő Moszkvától Pekingen át Szaúd-Arábiáig. Utóbbi megnyerésén, mint Orbán Viktor Rijádban közölte, több mint egy éve dolgozik egy, „az arab világban aktív svájci-magyar bankár”. Csakhogy semmi szükség nem lett volna rá: lennének itt befektetők, ha érdemesnek látnák itt lenni. Nem látják annak. Közben gátlástalanul, csupa bizonytalanságot generáló eszközzel épül a Fidesz új országa, s ez a jogi, politikai, gazdasági bizonytalanság csak még jobban riasztja a piacokat. Mint ahogyan a stílus is.

A kormányfő szeme láttára ürül ki az úszómedence, ő mégis folyvást fejest ugrik bele, magával csalva, rántva az országot. Csodálkoznánk, ha a politikacsinálás hátsó zugaiban nem merült volna még fel: hogyan lehetne viszonylag sértetlenül túlélni ezt az egészet? Hűtsük le túlhevült várakozásainkat. Ennek legfőbb akadálya maga a kormányfő, akit úgy kellene félretolniuk, hogy látszatra mégis virulens maradjon.