A szélsőjobb pártjának szándéka ezzel egyértelműen és tisztán a politikai haszonszerzés. A taktika sikere mára a politikai népszerűségi lista második helyében realizálódott, köszönhetően a kormányzat bizonytalankodásának és a baloldal szánalmas vergődésének is.

A minapi angliai események láttán azon kezdtem gondolkodni, vajon még hány Gyöngyöspatára, Hajdúhadházra, Kecskemétre, Tiszavasvárira, Tatárszentgyörgyre, Turára, Jászberényre, Kesznyétenre, Kiskunlacházára, Tarnabodra van szükség ahhoz, hogy nálunk is hasonló fordulatot vegyenek a dolgok? Hány emberöltőnyi asszimiláció után adjuk fel a cigányság kultúrájában gyökerező pacifista reflexeinket? Egyáltalán feladjuk-e, engedünk-e a provokációnak? Ma még nem tudhatjuk, hogy a gyöngyöspatai, bevezetőnek szánt közmunkaprogram valódi fordulatot jelent-e. Lesz-e konszolidáció ezután? Mert bármennyire kényszermunkaíze van a dolognak, a mai helyzetben nincs ésszerű alternatívája, ennek a generációnak át kell mennie ezen a tisztító tűzön. A jövőt illető kérdések ez után fogalmazódnak meg: lesznek-e igazi, stabil megélhetést és perspektívát biztosító munkahelyek, de engem ennél is jobban foglalkoztat a megígért szakmunkásbizonyítványok, diplomák kérdése, mert ezek hordozzák a valódi perspektívát (az még nem látszik, hogy ezt hogyan illeszthetnék a kiszivárgott oktatáspolitikai koncepcióba).

A sorozatgyilkosságok tárgyalásán kiderült, hogy a gyilkosok kifejezett célja volt egy polgárháborús helyzet kiprovokálása, ami valószínűleg sikerült is volna egy olyan kultúra esetében, ahol az emberek az erőszakra, az agresszióra szocializálódtak. Nem tudták azt, amit ma már mindenkinek, akinek dolga van velünk, tudnia illenék, hogy mi elutasítjuk az erőszakot. (Az olaszliszkai és a veszprémi eset a helyén kezelendő, kellő körültekintéssel természetesen.)

A tatárszentgyörgyi temetésről hazafelé jövet a feleségem azt mondta, hogy félt. – Mitől? – kérdeztem. –Az a hatalmas tömeg és a hangulat félelmetes volt – mondta. Én igyekeztem megnyugtatni és meggyőzni arról, hogy minden látszat ellenére tökéletes biztonságban voltunk. Majd néhány nappal később, a Kossuth Klubban megtartott rendezvény előadója, egy neves cigányszakértő azt fejtegette, nem érti, hogy egy ilyen eseményen egy ekkora tömegben –hozzávetőleg ötezren voltunk – nem történt semmi rendkívüli esemény.

Furcsa módon az a kérdés mostanáig nem fogalmazódott meg senkiben, hogy mi miért nem alapítottunk nemzetet, államot, miért nem viseltünk háborút.

(Hogy ez miért alakult így, azt a Magyar Szemle 2011. augusztusi számában olvasható tanulmányban foglaltam össze.) Itt talán elég erről annyi, hogy a cigányság körében megmaradt erős közösségi integrációnak az elfogadás mellett az elutasítás is fontos építőköve, ami végső soron útját állta a tömegesedésnek, a hatalmi-politikai struktúrák kialakulásának, így viszont közösségi érdekeink védelme a képviseleti demokrácia viszonyai között csak formális lehet. Sőt kérdéses, hogy ebben a helyzetben beszélhetünk-e egyáltalán közösségi érdekről. Viszont állandó egyensúly jellemezte a rendszert, nem voltak benne változást generáló feszültségek, ezért maradhatott fenn évszázadokig változatlan formában. Ennek a problémának az átgondolását még el sem kezdtük. Most éppen időszerű lenne.

Az asszimiláció lényege ennek a természetorientáltságnak a felszámolása, ami nagyrészt meg is történt mára, azonban a benne gyökerező reflexek jó része még jelen van, olykor érthetetlen averziók, megmagyarázhatatlan késztetések, feszültségek, konfliktusok formájában a felszínre törve. A folyamat tulajdonképpen már a XX. század ötvenes éveiben elkezdődött, azonban a döntő lökést az MSZMP 1961-ben kiadott, sokak által és sokszor idézett, a cigánytelepek felszámolását előíró határozata adta meg. A kommunista ideológia által hirdetett egyenlőség, a rasszizmus intézményesített tilalma visszhangot vert a roma lelkekben, és ettől példátlanul hatékonynak bizonyult az asszimilációra való késztetés. Ezt a tendenciát erősítette a teljes foglalkoztatottság és a mindenkit befogadó szociális ellátórendszerek hálózata.

Majd jött az 1990-es politikai és gazdasági rendszerváltás, amely alaposan megreformálta a kelet-európai társadalmakat, és közhelyszámba menő megállapítás, hogy a romák voltak ennek a váltásnak a legnagyobb vesztesei. Lényegében az történt – Magyarországon mindenképpen –, hogy a politikai és gazdasági rendszerváltás kulturális értelemben is érvénytelenítette azt, amit az előző évtizedekben eredményként könyvelhettünk el. Gazdasági, társadalmi és politikai értelemben pedig ezek a közösségek egyik napról a másikra visszazuhantak a fél évszázaddal korábbi viszonyok közé, csak most már nem birtokolták azokat a képességeket, készségeket, amelyek akkor a túlélést tették lehetővé számukra. Semmivé vált a közösségi struktúra, szétszéledtek a csoportok.

Természetesen mi is nagy várakozással tekintettünk a demokrácia, a szabadság eljövetele elé, senki sem számolt azzal a lehetőséggel, amely végül bekövetkezett, hogy a romákat majd nem lehet bevonni a demokratikus átalakulás folyamatába. Senki sem tudta: sem mi, az akkor még maroknyi roma értelmiség, sem a segítségünkre sietett demokratikus ellenzék, hogy közösségeink kimaradtak abból a fejlődéstörténetből, amely a képviseleti demokrácia intézményeit kiérlelte. Kimaradtunk a történelemből, és ez súlyos következménnyel járt. Nem tudtunk bekapcsolódni a rendszerváltás folyamatába, nem tudtuk kiépíteni a saját intézményeinket, nem indult be közösségeinknek a kor és a polgári demokrácia követelményeinek megfelelő funkcionális szerveződése, és ennek köszönhetően ma nincs törvényes eszközünk a védekezéshez, az érdekérvényesítéshez. Eddigi tapasztalataink summázata az lehet, hogy minél több a demokrácia, annál rosszabb nekünk.

A szerző romológus