A szaúdi kirándulás
„Szép jövő előtt áll a szaúdi–magyar pénzügyi együttműködés”. Ezzel a némileg rejtélyes közléssel vonta meg Orbán Viktor miniszterelnök Rijádban tett látogatásának mérlegét. Minthogy a szaúdi kőolaj-birodalomnak van, Magyarországnak meg nincs pénze, nyilván nem mi nyújtunk anyagi támogatást. Az adott esetben ez csak fordítva lehet igaz, de Orbán bizonytalanságban tart bennünket. Matolcsy miniszternek az ottani pénzügyi tényezőkkel folytatott tárgyalásairól csak annyit mondott, hogy „megállapodtak néhány dologban”. Mi volna az a „néhány”? E téren nem szoktunk zsákbamacskát árulni. Bennünket az érdekel, hogy egy gazdag ország hajlandó-e magyar államkötvényt venni. A kínaiak tettek erre egy homályos ígéretet; szaúdi részről valószínűleg vagy nem hangzott el ilyen ígéret, vagy ha igen, akkor Orbán nem köti a világ orrára. A miénkre se.
Ahhoz képest azonban, hogy a miniszterelnök milyen magas szintű és népes kormány- és üzleti delegációt vitt magával a sivatagi királyságba, az eredmény soványnak tetszik. Az a tucatnyi, zömmel technikai jellegű megállapodás, amit a magyar szakminiszterek ottani kollégáikkal kötöttek, nem sokat nyom a latban. Ám rendben, Orbánnak és kollégáinak sikerült „életet lehelniük” a szaúdi–magyar kapcsolatokba, és ennek akár olyan hozadéka is lehet a jövőben, hogy a királyság, amely agrárfölöslegekkel, jó infrastruktúrával rendelkező, lehetőleg olcsó távoli országot keres hatalmas gabona- és élelmiszerkészletek felhalmozására, éppenséggel Magyarországot választja.
Azt történetesen tudom, hogy keres ilyen országot. Meglepődtem azonban azon, hogy a miniszterelnök a szaúdi kereskedelmi és iparkamarák képviselői előtt tartott előadásában mivel próbált kedvet csinálni hozzánk, magyarokhoz. Azt mondta, hogy az európai növekedés motorja a következendő öt-tíz évben Közép-Európa lesz (értsd: nem Nyugat-Európa), és ebben Magyarország „központi” helyet foglal majd el. Ezt semmi sem támasztja alá. Ha a szaúdiak olvasnak újságot, lapozgatnak az interneten, tudják, hogy a magyar gazdaság növekedési kilátásai ez idő szerint hétről hétre értékelődnek le.
Orbán nem tudja megtagadni önmagát. Tizenegy évvel ezelőtt Marokkóban Magyarországot Közép-Európa „gazdasági központjaként” vizionálta; és nemhogy egy éve, pár hónapja sincs annak, hogy az éppen bukás előtt álló Mubarak egyiptomi elnöknek az ottani áruk lehetséges európai „elosztó központjaként” reklámozta hazánkat. Az eredmény mindkét esetben ugyanazon a skálán mérhető, mint amikor Schmitt köztársasági elnök – az idei magyar uniós elnökség idején – Kadhafinál járt Líbiában, és magyarországi beruházásokra biztatta tárgyalópartnerét.
Amúgy a magyar külpolitikai tájékozódás érdekes pillanataival állunk szemben. Orbán megjelenik Mubaraknál, és másnap Kairóban kitör a lázadás. Schmitt tiszteletét teszi Kadhafinál, és „majdnem másnap” őt is elsöprik. Orbán most abba a Szaúd-Arábiába helyezi a reményeit, amelyik a legutolsó pillanatig kitartott a bukott diktátorok (Mubarak, a tunéziai Ben Ali) mellett, és – haloványnál is haloványabb liberalizációs kísérletek mellett – megpróbálja elszigetelni magát az „arab tavasztól”. Kevés uniós ország van, amelyik ilyen időkben „stratégiai együttműködést” kínálna neki. Magyarország ilyen, de logikusan az. A kínálatnak szinte kizárólag sok pénzzel rendelkező, autoriter rendszerek (Kína, Oroszország, Közép-Ázsia) a célpontjai.
