Tisztelt Miniszter Úr!

A magyar művelődés történetében példátlan az a felhívás, amely a Magyar Narancs szeptember 28-i számában megjelent, és amely szalonképes módon, de a leghatározottabban ajánlja Szőcs Gézának, hogy azonnal vegye a kalapját és fejezze be államigazgatási pályafutását. Legfeljebb mutatóban akadna néhány értelmiségi, aki ezzel az ajánlattal ne értene egyet és ne imádkozna, hogy nevezett személy fogadja meg a tanácsot és távozzon.

A kultúráért felelős államigazgatási vezetőt ki kell oktatnia nevezett felhívásnak, hogy „nem a jóisten, és nem is a főnököd teremti a nemzetet – hanem az emberek és a gondolatok, a kreativitás eme bonyolult hálózata”, intézmény és szervezet és személy – múzeum, könyvtár, kultúrház, könyvkiadó, klub, játszóhely, ilyen színpad, olyan ösztöndíj, amolyan kiállítóhely?! „A haza tartalma éppenséggel ennek a kultúrának a nagyszerűsége, az a minősége, hogy ahányan vagyunk, annyifélék, de mindenki talál benne valamit, ami kissé elemeli a mindennapi élettől, és amit szeretni, hovatovább amiért rajongani érdemes.” Gyalázat, hogy szemernyit sem indokolatlan ennek a nyilvánvaló igazságnak a hangsúlyozása, mert valóban úgy néz ki, hogy ez a minisztérium tökéletesen elfeledkezett minderről.

Egyetlen ponton kell vitatkozni a kiváló írással, abban a kitételében, hogy nevezett személy ténykedése „nem sok vizet zavart”. Sajnos nem így van, ez a minisztérium nem válaszol levelekre (személyesen nekem négy levél közül átlag egyre), nem működtet ágazati érdekegyeztető fórumokat, amelyekre nem csak – ma még – érvényes jogszabály szól, hanem a Nefmi saját szabályzata is, a minisztérium honlapján is olvasható, hogy mi az, amit legalább félévenként egyszer össze kell hívni, de nem hívták össze másfél éve egyetlenegyszer, a látszat kedvéért sem. Ez a minisztérium nem tartja be a jogszabályokat és semmibe veszi a szakértelmet. A kulturális igazgatás területén a legteljesebb mértékben járatlan a miniszter, az államtitkár, fél éve már a helyettes államtitkár is. Most pedig sikerült elérni, hogy a közművelődési főosztályvezető is olyan személy, akinek nincs az általa vezetett területnek megfelelő végzettsége. Filozófus, bár e tudományban sem tekinthető ismertnek: Cserép László.

Ennek a minisztériumnak azonban nem Szőcs Géza a felelős vezetője, hanem Ön. Azt, ami történik, az Ön neve fémjelzi, Miniszter Úr!

Miért nem kéri számon az államtitkárát, hogy képtelen egyéni fantazmagóriák eregetésén túl mégis mit csinált másfél év alatt?

Miért nem láthatók anyagok arról, hogy a minisztérium szerint az ország egészét fenekestül felforgató önkormányzati törvény hogyan szabályozza a települési és megyei kulturális feladatok ellátását?

Miért nem tartják be a jogszabályokat?

Miért nem válaszolnak levelekre? Miért nem becsülik a szakértelmet?

Miért nem működtetik az érdekegyeztetés fórumait?

Miért nem tiltakoznak az ellen, hogy az egyébként is katasztrofális költségvetési csökkentések a legerőteljesebben, aránytalanul nagy mértékben a kultúra intézményeit sújtsák?

Miért asszisztálnak, mint akik jól végzik a dolgukat, a magyar kultúra felszámolásához?

Persze érthető a „nem sok vizet zavar” megjegyzés, hiszen abban az országban, ahol gyakorlatilag leálltak a beruházások, ahol a fogyasztás zuhanásszerűen csökken, ahol mindenki rettegve félti a maradék kis fizetését vagy nyugdíját, ott valóban nem egy ilyen államtitkár ténykedése borzolja a kedélyeket. Ez igaz, de az ellenkezője is. Mert a kultúra életkedvet és életminőséget javító tényező is lehetne, a tudás gyarapodása egyfelől a gazdaság fejlődését, másfelől a tömeges szociális leszakadásmérséklését is szolgálhatná. Az egész történelemben nincs egyetlen nemzetnek egyetlen emelkedő korszaka sem, amiben a kulturális építkezés ne játszott volna szerepet. A Monarchia békeévei elképzelhetetlenek Eötvös és Trefort művelődési reformjai nélkül, ahogyan a részeitől megfosztott, megvert és megalázott ország Trianon utáni nehéz magára találása sem következett volna be Klebelsberg nélkül. De még Kádár – nem emelkedő –korszakát is fényezte Jancsó és a magyar film világsikere, Illyés Nobel-díjközeli nemzetközi tekintélye.

A kultúra nemzetépítő lehetőségeihez képest felmérhetetlen, hogy mekkora a semmittevés által való károkozás. Úgy boldogulhatnánk, így leépülünk. Úgy fejlődhetnénk, így visszafejlődünk. Úgy erősödne a nemzeti identitásunk, így egymással gonoszul marakodó részekre esünk szét. Ám itt a nemcselekvésnél is több történik: a kultúra tökéletes lejáratása. Például emblematikus nagy személyiségeinek lekezelésével. Jankovics Marcellnak esetleg a rajzfilmgyártásban vagy – ha létezne az országban ilyesmi – a kulturális televíziózásban kellett volna adni világraszóló lehetőségeket, és nem feltétlenül a Nemzeti Kulturális Alap élén, de ha egyszer odatették és nem hibázott – márpedig nem hibázott semmiben sem –, akkor őt nem lehet kirúgni. Ez olyan fajta bunkóság, ami mélyen sérti a magyar kultúra teljes egészét, visszamenőlegesen is és akkor is, ha ezt az érintett személy végtelen tűrőképességgel és intelligenciával megbocsátja. De nemcsak őt váltották le, hanem Koltay Gábort is menesztették, és az írmagját is felszámolták annak a Magyar Kultúra Alapítványnak, aminek Csoóri Sándor volt az elnöke, és amely itthon a legtöbbet tette a határon túli magyar kultúráért az elmúlt két évtizedben.

Az is a kultúra lebecsülése, hogy innen el lehet venni újból és újból 10-12% költségvetési támogatást, el lehet küldeni országos jelentőségű nagymúzeumokból 30-40 embert. Pótolhatatlan nemzeti kincseket gondozó és közvetítő tevékenységek omlanak így össze, de még ezen túl azt is üzeni a kormányzat a magyar lakosságnak, illetve ő az embereknek, hogy ez az egész nem fontos, nem érdekes, ne oda figyeljetek! A Lehel kürtjét őrizgetik, meg a Mátyás király kútját, Csontváry meg Munkácsy festményeit, hát aztán, mit számít ez az alaptörvény asztalaihoz és Kövér László aláírásához képest!? Az fontos, arról rendelkezünk, arra megszavazunk költségvetési támogatást, az asztalok tálalására felkérjük Kerényi Imrét, emez pedig nem fontos, innen elveszünk többször sokat, és nem törődünk azzal, hogy milyen államtitkár van. A szabálytalanságok halmozása és a szakmai hozzáértés lebecsülése is ennek a területnek a csúf megszégyenítése. A kultúra lényegét a minőség adja, kulturális területen dolgozni éppen csak rendesen, szépen lehetne –úgy, ahogyan ezt egy elég kulturált költő mondta –, ennek a Nefminek hívott összefoghatatlan konglomerátumnak a munkája azonban igencsak távol áll ettől, és ezzel is rombol.

Miniszter Úr!

Kérem, sokak nevében szépen kérem, vagy teremtse meg ezt a kulturális államtitkárságot hozzáértő vezető alkalmazásával és valamiféle kulturális politikára emlékeztető elképzelés kidolgozásával, vagy ha ennyi hatalma sincs a saját házában, akkor mutasson példát az államtitkárának arra, hogy hogyan lehet nem sokkal a megfelelő időn túl, de még nem végképp elkésve távozni.

A szerző a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke