Nagyon fontos és igaz elemzést olvashattunk Révész Sándor tollából arról, hogy milyen módon válnak hamis, ellenőrizetlen, a valósággal ellentétes állítások úgymond „köztudomásúvá” a cigányokról (A valóság röge). „A rögvalóság, az életszag, a közvetlen tapasztalat felsőbbrendűségének mítoszát a populista politika is folyvást erősíti” – írta Révész Sándor. – „…a valóság ismerete nem jellemző azon emberek többségére, akik úgy gondolják, benne élnek a rögvalóságban, ezért többet tudnak az életről, mint a tojásfejű, naplopó szociológusok”.

Révész Sándor cikke része az elhúzódó kommunikációs háborúnak, amelyben mára nagyon meggyengültek, és még mindig egymás után vesztik el csatáikat azok a közéleti szereplők és civilek, akik szembeszállnak a gyűlölködő, rasszista, előítéletes propagandával. Én is ehhez a vereségeket szenvedő csapathoz sorolom magam, remélem, joggal. Felháborodottan küzdök nyilvánosan és személyes szférámban is az ellen, ami a cigányságot szóban és tettben is éri.

A valóság röge című cikk azonban szerintem kiegészítésre szorul. A fellépés a rasszizmus ellen, a gyűlölködéssel, az előítéletességgel szemben tekintélyét vesztette. A negatív folyamatnak sok okát látom. Itt most csak azzal foglalkozom, amely a „rögvalóság” érzékelésének problémájához kapcsolódik: az antirasszista beszéd-, gondolkodásmód és valóságfelfogás jellemző hibáival. Különösen a cigányságról dúló vitákban elkövetett hibákkal. Ezen akár azonnal is javítani lehet(ne).

Nagy hiba, hogy az antirasszista érvelések óriási többsége gyakorlatilag semmit sem válaszol arra, amit a „rögvalóság”, a „mindennapi tapasztalat” oldaláról közelítők állítanak. Nem lehet valódi párbeszéd, ha az egyes megtörtént esetekről, a valóságban kirobbant konfliktusokról feltett kérdésekre nem érkeznek válaszok. Valódi fenyegetést átélt embereknek nem válasz, hogy nincs munka, illetve az sem nyugtatja meg az erőszaknak való kiszolgáltatottság miatt megalázott áldozatokat, hogy ez nem etnikai kérdés, hanem szociális. Márpedig ezek a szokásos, egymás mellett elbeszélő „megoldások”. Nem kielégítő válasz az egy adott faluban élő emberek kérdéseire, hogy amit éppen a saját valóságukban tapasztalnak, arra vonatkozóan mit mondanak a szociológia tényei.

Tudom, hogy amit a „rögvalóságot” emlegetők tényként, tapasztalatként sorolnak, annak nagy része nem tény. Valaki elmesélte valakinek, aki elhitte, és tényként adta tovább, sokszor „egy kis” füllentéssel, mintha vele történt volna meg. Ebben a szörnyű kommunikációs küzdelemben ennek a hisztériákat erősítő hatásnak nagy jelentősége van.

Még ebben az esetben is van azonban az ellenőrizetlen szóbeszédmögött „valami” a valóságból: a gonosz pletykát készpénznek vevő és továbbadó emberek rossz közérzete. A környezetükben kialakult félelem. A biztonságérzet megszűnése vagy legalábbis gyengülése. A tehetetlenség miatti szorongás.

Mit lehet és mit kell tenni ilyen helyzetben? Mindenekelőtt, egyértelmű, hogy „a cigányokra” mint népre vonatkozó negatív állításokat viszsza kell utasítani. Szélsőjobboldalon (és szélsőbaloldalon is) divat „lerázni a PC-dumát”, de az emberi szintnek van egy minimuma, ami alá nem mehet a társadalom. Bárki állít valamit „a cigányokról”, az nem lehet más, mint hazugság. Csakhogy mindennek együtt kell járni az értelmes beszéddel a valódi problémáról. Meg kell keresni és meg lehet találni a segítséget kérő, megsértett, megtámadott emberek dühét, szorongását enyhítő, a problémájukat valóban kezelő érveket és cselekedeteket. A biztonságérzetünket érő támadások esetében le kell állítani a „cigányozókat” (ahogy a „hajléktalanozókat”, „gyerekbűnözőket” is), de a közállapotok kritikáját el kell végezni. A megtámadott emberek dühe és a rend helyreállítása iránti igénye teljesen jogos. Dühüket, kritikájukat és a változás iránti igényüket azonban azokra kell irányítani, akiket az valóban illet. Mit tehetett volna, és mit kell most tennie a helyi társadalomnak? Mit várhatunk el joggal az önkormányzattól? Mit csinál a rendőrség? Mit kell másképp csinálniuk? Mi az, amit a pártoktól, az országos programoktól megkövetelhetünk?

A Népszabadságban hónapokkal ezelőtt Vona Gábor érvelését is olvasni lehetett a „cigánykérdéssel” kapcsolatban, majd az erre érkezett két reakciót. A fellángoló vita akkor – természetesen – elsősorban arról szólt, hogy szabad-e ilyen lehetőséghez juttatni a Jobbik vezetőjét. De ha már így esett, érdemes átgondolni a ritkán előforduló párbeszéd tartalmi tanulságait is. Vona tudatosan a „rögvalóság” embereként lépett fel, mint aki „ismeri a helyzetet” – egy életrajzi elemmel is igyekezett ezt hitelesíteni. Úgy mutatta be magát, mint aki megértést és megoldást kínál a „cigánykérdésben” a lakosságnak. A viszonválasz és a Vona cikkére válaszoló publicisztika bemutatta, hogy ki ez a Vona és mi az a szellemiség, amit képvisel – de az általa emlegetett tényekről, konfliktusokról, tapasztalatokról nem ejtettek szót. Mintha két különböző dimenzióban élnénk ebben az országban.

Cigányozás helyett a kritikus közvélemény figyelmét arra kellene irányítani, hogy mi az, amivel nem törődik vagy rosszul törődik az állam gépezete, és hol kellene ezen sürgősen javítani. Józan emberek – vagyis a nagy többség – elfogadják, hogy nem mennek végbe azonnal a változások. De érezniük kell, hogy vészjelzéseiket a döntési jogokkal rendelkezők megértették, és hogy valódi változtatásokat indítottak el.

Ha mindez másfél-két évtizeddel ezelőtt elkezdődött volna, ha a köztársaság felnőtt közvéleménye valóban képes lett volna erre a párbeszédre, akkor talán nem is léteznema sok százezres szavazótáborral a demokráciát fenyegető parlamenti pártként a Jobbik. Nyilvánvaló, hogy akik sajtót, pénzt, politikai és szervezeti támogatást adtak a cigányok elleni uszítást programmá emelő, gárdákat egyenruhába öltöztető kalandoroknak, sokat tettek ezért a tragédiáért – de csak azért járhattak sikerrel, mert a demokratikus közvélemény még az utolsó utáni pillanatban sem kereste és találtameg velük szemben a széles közvélemény számára hiteles ellenszert.

A szerző publicista

Révész válasza

Tamás Tibor elismerését köszönöm. A hiányérzetét nem vonatkoztatom magamra, mint ahogy nem vonatkoztatom Kemény István iskolájára sem, melynek évtizedek óta a hatása alatt állok. Fölidézném, amit Solt Ottilia mondott az Országgyűlésben az 1993-as költségvetés vitájában: „A magyar társadalomban bonyolult és súlyos szociális feszültségek gerjednek, amelyek helyenként már-már szociális háború... formáját öltik... csődöt mondtak azok a bevált eljárásmódok és tervek, amelyek szerint az elmúlt évtizedekben élni tudtak”, „...a tegnapi ingázók maguk, illetve a tegnapi ingázók szakképzetlen vagy nagy erőfeszítésekkel szakmunkás-bizonyítványt szerzett gyerekei mint egy idegen megszálló sereg visszaáramlottak a falvakba, és ott nem tudnak velük mit kezdeni, sem ők saját magukkal, sem a falusi társadalom velük. Bizonyos viszszaáramlás folyik a városba. Ezek a riasztó életformák és riasztó jelenségek a nagyvárosi népesség számára mint önkényes lakásfoglalások, mint hajléktalanok és természetesenmint a kriminalitás mindenkori utánpótlása jelennek meg”.

Ezeket a szavakat egyszer már idéztem a Beszélő hasábjain 2009 februárjában. Ott írtam a következőket: „Természetesen mindenki visel felelősséget egyénileg vagy például egy véleményközösség (párt, mozgalom stb.) tagjaként azért, amit a cigányokkal kapcsolatban gondol, szorgalmaz, támogat, de élethelyzettől, szocializációtól függően igen különböző mértékű belátóképesség, lelki, intellektuális erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki ne a társadalmi realitásokon és a jogállami normákon kívül álló gyógymódokat támogassa. A mi lapunk olvasóinak ez nyilván ezerszer könnyebb, mint egy öregségére elszegényedett, elmagányosodott parasztasszonynak egy elgettósodott faluban. A részünkről tehát a moralizálás éppoly ízetlen lenne, mint amennyire terméketlen.”

Révész Sándor

MARABU RAJZA