Egy fatális véletlen folytán hírét vettem, hogy Budapesten lezajlott a Nemzetközi Liszt zongoraverseny. Valami angol nyerte volna meg. Úgy mondják.

Véletlenül összeakadtam ugyanis a kocsmában egy barátommal, aki zongorista, pontosabban Magyarországon csak volt, ma már csak Németországban, Japánban, az Egyesült Államokban az, ezen országokban koncertezik, tart kurzusokat, és tanít. Itthon nemigen van már mit tennie.

Na jó, nagy ritkán ad pár órát Pesten is, a Zeneakadémián, amely ma valahol a külvárosban székel, valami lerobbant munkásszálláson. Ezért a ténykedésért barátom természetesen nem kér javadalmazást. Koldustól a szegény ember nem szokott alamizsnát elfogadni.

Hogy a versenyről nem tudtam, az magától értetődik: beleszületés okán az eddigi Liszt-versenyek szinte valamennyi magyar – és jó pár nem magyar – győztesét, díjazottját, szereplőjét személyesen is hallottam, sőt ismertem, ismerem, kezdve Fischer Annie-tól, Gabos Gáboron, Antal Imrén át Bogányi Gergelyig, hogy a családi érintettségről most ne is szóljak itt. Vagy féltucatnyi Liszt-versenyt ültem az elődöntőktől a gálakoncertig végig. Minden Liszt-verseny nemzeti ügy volt. Egykor. Én pedig Liszt muzsikáján – is – nőttem fel, arra feküdtem és arra keltem, a muzsika, így Liszt muzsikája is határozta meg életemet.

Így aztán mi sem természetesebb, mint hogy az idei versenyről nem szereztem tudomást.

Hisz’ minden reggel csak négy-öt internetes és ugyanennyi papírszagú újságot, közte nem egy kulturális hetilapot pörgetek át, ha tévét nem is nézek, de egy-egy híradóba csak-csak belepislantok, no nem a kereskedelmi kékfényekbe persze, és nem melleslegesen találkozom vagy húsz-harminc értelmiségivel is naponta.

Miért is szereztem volna egy Liszt-versenyről tudomást?

Liszt muzsikája zene. Tehát nincs.Magyarországból a zene kiveszett. Magyarország zenei nagyhatalomból a zene szánalmas koldusa lett. A zenei analfabéták országa. Süketország.

Liszt Ferenc kétszáz éve született ugyan, de ezt a magyar hivatalosság már letudta: gúnyt űzött Liszt Ferencből, a magyar muzsikából, a magyarból. Mert másnak nem lehet tekinteni azt az egy ünnepi gesztust, hogy az évtizedek óta ide-oda dobált, ebek harmincadjára vetett, szánalmas repülőteret, amelynek a nemzethez már csak annyi köze volt, hogy a neve megmaradt legalább, azt Liszt Ferencről kereszteljék át; azóta minden magyar utas, taxis és vecsési polgár „lisztferi”-ről beszél csak. A nyelvészek sejtették ezt előre, intettek is. Ki lettek rúgva mind ezért. Nehogy már elrontsák a hatalmasok mulatságát. Gúnyt űzni Lisztből, kultúrából, zenéből, magyarból – ennél nagyobb öröme egy kétharmadistának nincsen, és nem is lehet.

Barátom egyébként azt mondja: színvonalas volt a verseny. És, hogy a Bartók adó – fene tudja, hogyan titulálják manapság – becsülettel közvetítette is. De hát én már nem hallgatok semmi magyarországi rádiót, mit tegyek. Elfáradtam.

De legalább annyit mentsünk a magyar sajtó becsületén, hogy leírjuk itt az idei győztesek nevét: első lett a brit Alexander Ullman, második az orosz Ilya Kondratiev, a harmadik pedig az ifjú Balázs János, magyar.

De persze itt és most ez az ő magánügyük.

Balázs János FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS