Hol a gyógyszerészek, hol a kórházszövetség, hol a szakszemélyzet nevében használják végső érvként az egyre reménytelenebb helyzetben ábrázolt betegeket.

Könnyű velük azonosulni, miközben semmi nem bizonyítja, hogy van közvetlen összefüggés a hiányzó milliárdok és azon elrettentő történetek között, amelyekre ilyenkor hivatkozni lehet. Sőt egzakt módon azt sem lehet megmondani, hogy milyen a gyógyítás minősége a hazai egészségügyben. Nem vizsgálja senki a gyógyítást, mint folyamatot. Nem tudni, kivelmi történik,miután elment az orvoshoz, hogy hányan vannak, akiknél megtalálták a tünetek okát, és a gyógymódot. Csak arról van adat, hogy valaki bekerült a rendszerbe, és hogy mennyit költött rá az egészségbiztosító.

Így inkább csak statisztikai igazság van abban, hogy a jobban fizetett orvosok keze között, tiszta, új kórházban kevesebb a „gyógyítás selejtje”. Nem tudjuk. Az emberi teljesítmény ugyanis gyakran fölülemelkedik a körülményeken. Ha nem így volna, akkor minden salétromvirágos helyiségben kezelt betegnek meg kéne halnia, míg onnan, ahol a nap sugarai is megcsúsznak a fényes műszereken, mindenki gyógyultan távozna. Csakhogy az orvosi és emberi alkalmasság nem így oszlik el a világban. Amin biztosan múlik a gyógyítás minősége, az talán a rend, a szervezettség, az emberség. Pénzzel könnyebben valósítható meg, de egy bizonyos mértékig kompenzálja a tisztes szegénységet is.

A betegre való drámai hivatkozás viszont arra is jó, hogy elfedje az egészségügyben kutyaközönséges gazdasági, és egyéb ágazati érdekeket, melyek olykor még erősebbek, mint a beteg iránti orvosi odaadás. Ha ezeket az érdekeket eltagadják, nem is lehet normálisan szabályozni a folyamatokat. S meglehet, hogy éppen erről kéne beszélni, kimondani, megjeleníteni és hagyni kéne a dolgokat szétválni. Hogy kiderüljön,mikormiről, kiről szólnak amilliárdok. Csakhogy ebben senki sem érdekelt.

Egyszerűbb a magánfinanszírozóknak is az állami megrendelések megszerzéséért harcolni, orvosokat, intézményvezetőket megvesztegetni, mintsem egy olyan nyílt versenyre vállalkozni, ami valóban letöri az árakat, és olyan minőségre szorítja a szereplőket, amely már a betegnek is jó. De ha ők vállalkoznának is: a szakmának racionálisabbnak tűnhet megakadályozni minden reformot, majd szívfacsaró hangon követelni az államtól a pénzt – ami nincs.

Azért is kontraproduktív a beteg- és tömeghalállal való fenyegetés, mert ezzel 15-20 éve él mindenki, így a kassza mellett álló politikusok könnyen juthatnak arra a következtetésre: bármit csinálhatnak, sohasem jön a katasztrófa. Az emberek nem halnak jobban, mint egyébként. Ha meg mégis, annak valódi okáról nem tudunk meg úgysem semmit.