Ebben az értelemben a globalizáció nagy valószínűséggel a tőkés termelési mód, azaz a világméretű kapitalizmus utolsó szakasza lesz, ami után csak egy posztkapitalista társadalmi formáció kialakulása következhet. Ellenkező esetben a kapitalizmus vége egyben az emberi civilizációs fejlődés végét is jelentené.

Ez utóbbi – sokak számára talán túl kategorikusnak tűnő – kijelentést arra alapozzuk, hogy ha a világ két legnagyobb népességű országa: Kína és India – az USA-hoz, az EU-országok többségéhez és Japánhoz hasonlóan – maga is fogyasztói társadalommá válna, és el akarná érni ez utóbbiak mai színvonalát, az belátható időn belül ökológiai katasztrófához vezetne. Ugyanis ez akkora élelmiszer-, energia-, nyersanyag- és nem utolsósorban termőtalaj-, tisztalevegő- és vízhiányt, s olyan mértékű környezetrombolást eredményezne, amibe az emberiség, sőt az állatvilág túlnyomó része is belepusztulna. (Ennek ellenére, a külvilág felé kinyíló Kína – nem utolsósorban a világszerte tapasztalható amerikai kultúrfölény és propaganda hatására – egyelőre a nyugati típusú fogyasztói társadalom felé halad.) Ezért gondoljuk, hogy az elkövetkező évtizedekben a világ vezető politikusainak és tudósainak meg kell találniuk a fenntartható fejlődésnek azt a szervezeti és működési formáját és módját, amellyel elkerülhető lesz a fenyegető katasztrófa.

Hogy ez a fenntarthatóan és harmonikusan fejlődő világ végül is milyen társadalmi-gazdasági és politikai rendszerben fog majd a be nem látható jövőben megvalósulni és működni, azt ma senki sem tudja megmondani. Az azonban nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy az a rendszer már nem tőkeviszonyra és az értéktöbblet maximális növelésére és kisajátítására épülő kapitalizmus lesz. Az egyre szűkülő természeti erőforrások és a fejlődő országokban tovább növekvő népességmellett ugyanis a létfenntartáshoz szükséges javakat nemigen lesz lehetséges a tőkeviszonyra épülő kapitalista gazdálkodási rendszerben, az értéket termelőmunka kettős jellegének (használati érték és csereérték) fenntartásával megfelelő mennyiségben és minőségben előállítani és elosztani.

A kapitalizmus működési rendszerének beható elemzése nyomán másfél száz évvel ezelőtt Marx azt logikusan fejtette ki, hogy a kapitalizmust felváltó új termelési módban az egyéni munka közvetlen társadalmi munkává válásával az árutermelés és a piac meg fog szűnni, mint ahogy azt is, hogy ez az új termelési mód csak világméretekben alakulhat ki. Azzal azonban nem számolt, hogy a „mindenki munkája szerint – mindenkinek szükségletei szerint” elosztási elv alkalmazását nem a termékbőség, hanem a termékhiány fogja kikényszeríteni. Márpedig pár évtizeden belül a világ túlnyomó részén olyan helyzet fog előállni, hogy az alapvető létszükségleti javak elosztását nem lehet majd a piacra és a piaci árszabályozásra bízni, hanem a termelés és a készletek pontos és szigorú nyilvántartásával, azokat – legalábbis az alapellátás szintjén –minden ember számára ellenőrizhető és hozzáférhető módon, feltehetően természetbeni juttatás formájában kell majd elosztani. E nélkül ugyanis a Földünkön élő, akkor már mintegy tízmilliárd ember túlnyomó része éhen vagy szomjan halna, illetve különböző betegségekben és járványokban elpusztulna.

Feltételezésünk szerint a globalizáció eddigi úton történő folytatódásában rejlő súlyos veszélyeket az olyan nagy népességű és gyorsan fejlődő országok, mint Kína és India hamarabb fogják észlelni és megtapasztalni, s ennek következtében felismerni is, mint a jóléti vagy fogyasztói társadalmak. Így talán nem minden alap nélkül reménykedhetünk abban, hogy a világ többi felzárkózó és fejlődni akaró országával karöltve, és a minden eddiginél pusztítóbb háborúkat elkerülve, békés úton is rávehetik vagy morálisan rákényszeríthetik majd az akkori legfejlettebb országokat és integrációs tömörüléseket, hogy elfogadják és hajtsák végre az akkorra elkerülhetetlen paradigmaváltást. Ehhez az is kell, hogy ezek az országok saját példájukon mutassák be ez utóbbi országok és tömörülések fogyasztói társadalmának, hogy ésszerű módon, pazarlás nélkül és szerényebb jólétben is lehet emberi életet élni.

Jelenleg azonban mindez csak feltételezés és remény, amit egyelőre sem Kína, sem pedig India eddigi fejlődése nem igazol, sőt a meggazdagodó rétegeknél ennek épp az ellenkezője tapasztalható. Ami mégis táplálhatja ezt a reményt, az nem más, mint az évezredes civilizációs fejlődés során mindkét országban kialakult és mind a mai napig fennmaradt tradicionális értékrend, gondolkodásmód és viselkedésbeli szokások. Mindenekelőtt a közösségi mentalitás, a munkaszeretet, a szerénység, a takarékosságra való hajlam, a tekintélytisztelet, a tűrőképesség, amelyek megkönnyíthetik a szabályozás és korlátozás nélküli gazdasági növekedésből és fogyasztásból származó veszélyek időben történő felismerését. Ehhez is szükség van, hogy e feltörekvő országok vezetői a jövőben olyan politikát folytassanak, amely megvédi népeiket, s különösen az új generációkat az elsősorban üzleti célokat szolgáló nyugati kultúra káros hatásaitól, az ún. „szellemi szenynyeződéstől”.

Ezekben az országokban és társadalmakban a teljes körű modernizálást csak abban az esetben lehet elérni, ha ezt a folyamatot – a tudomány és a technika legújabb eredményeinek elsajátítása és továbbfejlesztése mellett – egyre inkább az évezredes kultúrájuk maradandó értékeire támaszkodva hajtják végre, s népeik anyagi és szellemi életszínvonalának az emelésénél pedig mindenkor a fenntartható fejlődés követelményeihez igazodnak. Ez bonyolult, összetett és nehéz feladat, amelyet csak széles nemzeti összefogással, előrelátó és felvilágosult politikai vezetéssel, valamint erős, jól működő és a nép viszonylag széles rétegeinek bizalmát élvező, tekintélyes államhatalmi gépezettel lehet elérni. Egy ilyen hatalmi gépezet kialakítása még a nagyobb felzárkózó országokban is rendkívül nehéz lesz, mindenekelőtt az évezredes prekapitalista fejlődés tudati maradványai (pl. kaszt- és törzsi szellem, korrupció stb.) miatt. Ehhez nyújthat bizonyos elméleti és gyakorlati útmutatást a társadalmi-gazdasági fejlődésnek és modernizálódásnak az a „kínai modell”-je, ami az elmúlt két-három évtized tapasztalatai alapján kialakulni látszik.

A „kínaimodell” dinamikus, és neki magának is változnia, fejlődnie és alkalmazkodnia kell a felmerülő új feladatok és problémák függvényében. Elsősorban olyan irányban kell továbbfejlődnie és változnia, amely a központi államhatalom irányító- és ellenőrző képességét nem csökkenti, hanem növeli és hatékonyabbá teszi. Ellenkező esetben az ország fejlődése is félresiklik vagy zsákutcába téved, mint ahogy az a múltban számos esetben Kínával és más korábbi világhatalommal megtörtént.

A továbbfejlesztett „kínai modellnek” a jövőben optimális megoldást kell találnia a különböző fejlettségű és népsűrűségű területek vagy régiók adekvát módszerekkel történő, hatékony irányítására; a centralizáció és decentralizáció megfelelő arányára; az autonómia és az önigazgatás legcélravezetőbb formájára és tartalmára a kizárólag han etnikumú és az eredetileg más etnikumokhoz tartozó nemzetiségi területeken stb. Egy-két évtized múlva nem tartjuk kizártnak a KNK jelenlegi közigazgatási rendszerének olyan mértékű átalakítását és megreformálását sem, ami a jelenlegi államforma lényegi megváltozásához, s végeredményben egy különböző fejlettségű regionális egységekből álló Kínai Föderatív Köztársaság vagy Kínai Konföderáció elnevezésű és tartalmú államszövetség kialakulásához vezetne. Ebben az esetben Tajvan csatlakozása is könnyebben megoldható volna. Ez nagymértékben attól is függ majd, hogy az elkövetkező évtizedben létrejön-e, s ha igen, milyen formában a „Kelet-ázsiai Gazdasági Közösség”, s ennek mely országok és mely régiók lesznek majd a tagjai.

Ahhoz, hogy a továbbfejlesztett „kínai modell” nagyobb vonzerőt gyakorolhasson a világ többi fejlődő és feltörekvő országára, vagy akár az újabb gazdasági és pénzügyi nehézségekkel és válságokkal küszködő fejlett országok akkori gazdasági és politikai vezetésére, Kínának a globális problémák kezelésében, a fenntartható fejlődéshez szükséges feltételek megteremtésében és az ezzel kapcsolatos problémák megoldásában is példát kell majd mutatnia. Ilyen problémák például – a teljesség igénye nélkül – a globális anyag-, élelmiszer- és energiaválság, az éhezés és túlfogyasztás, a gazdagság és szegénység kiéleződő ellentéte, a faji előítéletek, a bűnözés és a terrorizmus, a háborúk és polgárháborúk, a környezeti válság elmélyülésének megakadályozása, a munkaképesek foglalkoztatása, a munkaképtelen betegek, idősek és gyermekek megélhetésének biztosítása. Az előbbi felsorolás kapcsán a másoknál első helyen szereplő túlnépesedést csak azért nem említettük, mert e tekintetben Kína már évtizedekkel korábban megtette a szükséges lépéseket, s néhány éven belül az ország vezetőinek inkább már a társadalom elöregedésének és a nemek közötti egyensúly helyreállításának a problémáival kell szembenézniük.

Ez a továbbfejlesztett „kínai modell” sem fog megfelelni az európai és amerikai civilizáció uralkodó ideológiáján nevelkedett politikusok és társadalomkutatók jelenlegi elvárásainak. Ez a modell ugyanis továbbra sem az egyének szabadságjogainak a maximális érvényesülését, hanem az államban vagy az államszövetségben együtt élő és együttműködő népek és nemzetek közössége kollektív érdekeinek a védelmét, a társadalmi igazságosság, integráció és szolidaritás hagyományosan kínai, konfuciánus elveinek a lehetőségekhez igazodó érvényesülését fogja a mindenkori politikai vezetés számára alapkövetelményként támasztani.

A szerző az MTA doktora, címzetes egyetemi és főiskolai tanár, a Magyar–Kínai Baráti Társaság tiszteletbeli elnöke

MARABU RAJZA