Nem kötelező annak az MSZP tagjának maradnia, akinek ez folyamatos vívódást, vállalhatatlan kompromisszumot jelent – jelentette ki kellő magabiztossággal Mesterházy Attila, az MSZP elnöke éppen egy nappal azután, hogy a Medián publikálta legfrissebb közvélemény-kutatásának eredményeit. Ezek szerint a Jobbik beérte az MSZP-t.

Ami a kívülállónak is látható: az elmúlt egy évben folyamatosan szűntek meg helyi pártalapszervezetek, számos esetben Török Zsolt, illetve Kormos Kata sajtótájékoztatóján csak az MTI jelent meg, továbbá a párt sem credójában, sem kommunikációjában nem tudott megújulni. A Programtanács dokumentumát (Iránytű) a média részéről övező teljes érdektelenség is tükrözi, hogy a politikailag aktív „fogyasztók” közül nem sokakat érdekel az, mit gondol az MSZP – még akkor sem, ha olyan szavakat használ az irat, mint „kockázattársadalom” vagy „globális infokapitalizmus”. E kifejezések csak annak a jelei, hogy az MSZP programadói megérkeztek az 1990-es évek végéhez.

Ha az előbbiekhez hozzávesszük a nyári pártszavazás eredményét – ami jogilag elbukott, de a kezdeményezők számára politikailag sikeres volt –, úgy megjósolható aMesterházy által vezetett MSZP legfontosabb „eredménye”: a pártelnök minden igyekezete és politikai jó szándéka ellenére – láthatóan a párt egyben tartásának híve volt – az ő elnökségének periódusa alá fog esni azMSZP szakadása. Ennek során pedig valószínűsíthetően nemcsak a pártszavazás kérdéseire igennel szavazók távoznak a pártból, hanem néhány száz vagy ezer „bizonytalan” is jobbnak látja majd, hogy a pártnélküliséget válassza.

Az elmúlt hét csütörtökén összeült frakcióülés a „jó” MSZP-s gyakorlathoz híven nem hozott döntést arról, a párt megszabaduljon-e Gyurcsányéktól. Ez nem a gyávaság rovására írandó, hanem a politikai racionalitáséra. Egy alapvetően legitimációs válsággal „bíró” vezetés, amely 2010 tavasza után a pártszavazásra vonatkozó kezdeti ódzkodás után most másodjára mond nemet az „elszámoltatásra” (vö: a Demokratikus Koalíció legutóbbi, a listás mandátumok sorsára vonatkozó javaslatára adott reakciókat), nehezen tudott volna a kirúgás mellett érvelni tagsága előtt, főleg ha az a párttagok által a jelenleginél sikeresebbnek tartott és „szeretett” korábbi elnökükkel történik. Ha az lenne az indok, hogy kizárták, mert Gyurcsánynak folyamatos vívódást jelentett, hogy párttag maradjon, úgy egy vidéki fórumon tartott tájékoztató végére a publikum eléggé megritkulna. Jelenlegi formájában az MSZP ugyanis se nem „szerethető”, se nem sikeres, se nem innovatív, hanem kritizálható, de nem biztos, hogy a kritikákkal javítható – és mindezt éppen a belül lévők látják a legjobban.

A pártelnök tavaly megtisztulást, megújulást ígért. Ehhez képest a kardinális kérdést, pénzügyi gazdálkodását illetően semmivel sem lett átláthatóbb a párt. Akkor, amikor a Demokratikus Koalíció nyilvánosan számol be költségvetéséről, vagy az LMP 2010-ben egy teljes választási kampányt vitt hasonlóan véghez, jó oka van a nyilvánosságnak azt feltételezni, hogy az MSZP képtelen megszabadulni az „informális pártpénztárnokok” világától. Egy év elegendő lett volna egy tisztító mechanizmusra, a hitelesség visszaszerzése érde kében ezzel kellett volna kezdeni.

Az MSZP tavaly a nyitottság programját hirdette meg. Ehhez képest „őfelsége ellenzékezte” az LMP-t, e lap hasábjain szocialista politikusok oktatták ki az utóbbi pártot a zöldkérdésben, és ahogyan a zuglói és a II. kerületi időközi választások példái is mutatják, az LMP részéről egyelőre nincs igény az együttgondolkodásra. Miért lépne együtt egy a „lehet más”-ságra építő párt a belső világától elzártan, pénzügyileg csak alig átláthatóan működő MSZP-vel? Nem lennék LMP-s politikus helyében, mikor megkérdezik tőle: „Mi, akik azt hirdettük, hogy virul a Simicska–Puch-tengely, most összefogjunk az abban érdekeltekkel?”

Az MSZP-vel szemben még számos kérdésben elégedetlenség van magában a frakcióban, a pártban, a bal- és liberális oldalon, az ellenzéki oldalon. Épp ezért a Demokratikus Koalíció napokban megjelent kérdőívét (Mi történik az MSZP-ben?) úgy kell olvasni, ahogyan az íródott: a távozás szándékaként. Ami ma az MSZP-ben zajlik, az ugyanis nem egy újabb harc, hanem a kiválás lépései – legalábbis a baloldali-liberális oldal számára ez lenne a legcélszerűbb folyamat.

Szokás pártvezetői részről az MSZP szavazatszerző képességének stagnálását Gyurcsányban látni. Egy válás esetén könnyen lehet ezen segíteni, igazolni vagy cáfolni azt. De annak érdekében, hogy a Gyurcsány-féle baloldali-liberális álláspont itthon támogatást nyerjen, szintén szakítani kell. Nincs ma olyan liberális, aki szívesen szavazna egy pártra, melynek Szanyi Tibor az elnökségi tagja. Nem a sokszínűséggel van a gond, hanem azzal, ha ez csak formailag, nem pedig tartalmilag nyilvánul meg.

Az MSZP minden problémát önnön körein belül akar megoldani, beszéljünk a politikai utánpótlás kérdéséről vagy éppen a programírásról. Így akár lehet még sikeres, de nem az ellenzék vezető pártjaként, hanem az ellenzék egyik baloldali pártjaként. Ahogyan az egykori liberális párt, az SZDSZ a modernizációs fétistől hajtva tömegeket hagyott ott a felzárkózás útján, az MSZP hasonlóan jár el azokkal szemben, akik nem ismernekmagukra a párt üzeneteiben. Magyarországon szükség van egy olyan pártra, amely tanul az SZDSZ liberális és az MSZP baloldali hibáiból, figyelembe veszi az LMP politikai osztályhoz (önnön magához is) intézett tanácsait („átláthatóság”), hatékonyan képes működni, és melynek szóvivője – minden jogos kapitalizmuskritika ellenére – nem úgy nyilatkozik, mint tette azt az MSZP-s Török Zsolt, ki szerint „alapvetően a kapitalizmus nem reformálható”. Ha ezt komolyan gondolja, ugyan mondja már meg, miért nem Thürmer Gyulával politizál egy pártban? Egy felelős baloldali nem az 1960-as évek „szervezett kapitalizmusának” visszaállítására – ez 1968 életmód- és kulturális reformjai után egyenlő lenne az ellenforradalommal –, hanem a szuperkapitalizmus lelassítására törekszik.

Ha a Demokratikus Koalíció szándékaihoz és céljaihoz hű akar maradni, távoznia kell az MSZP-ből, credóját pedig pártként kell megvalósítania. Vezetőiben kell lennie bátorságnak, hogy mindezt „kis” pártként kezdjék el, majd lehetséges, hogy úgy is folytassák. A hiányolt innováció szempontjából mindegy is, ki a kicsi és ki a nagyobb párt. A lényeg, hogy minden szereplő beszélhesse a saját nyelvét, és elkezdődjön a koherens tartalom felépítése és képviselete.

A párton belüli „együttműködés” ugyanis kifulladt.

A szerző az Intézet A Demokratikus Alternatíváért (Idea) igazgatója