Lehetne azon élcelődni, hogy akik a lap kérdéseire magyar részről válaszoltak, sosem próbálták ki, hogy milyen lehet nőnek lenni mondjuk Zimbabwéban, de a helyzet komolyabb annál, hogy egy cinikus megjegyzéssel elintézzük.

A 165 elemű lista (amelyen a 112. helyre kerültünk) szubjektív ugyan, de néhány megállapítását nehéz lenne megcáfolni. Itt van rögtön az élmezőny: szokás szerint a skandináv országok mutatják magukról a legkedvezőbb képet – olyan államok, ahol a nők egyáltalán nem élveznek különleges elbánást. Aki járt már mondjuk Svédországban, tanúsíthatja: nem is tartanak rá igényt, furcsán néznek például, ha előreengedjük őket az ajtónál, viszont a jogrend drasztikusnak tűnő eszközökkel akadályozza meg a hátrányos megkülönböztetést, és kényszeríti ki az egyenlő bánásmódot, ide értve a politikai és a gazdasági esélyegyenlőséget is. Úgy tűnik, a nők jól érzik magukat ott, ahol ilyenek a szabályok.

Magyarország az öt vizsgált téma (igazságszolgáltatás, egészségügy, oktatás, gazdaság, politika) közül „csupán” kettőben – az elsőben és az utolsóban – szerepelt nagyon rosszul, de ez a kettő alaposan lehúzta.

Ezek szerint a magyar nők úgy érzik: ha valakit nálunk női mivoltából adódóan sérelem ér, nagyon nehezen jut hozzá az igazához (ide értendő a női bérhátrány esetleges kifogásolása). Ami a politikát illeti: „nőtlen” kormányunk szerint honleányainknak családanyaként, az utódnemzés és a háztartásvezetés területén kell igazán jól teljesíteniük, aminek érdekében az egyéb érvényesülési lehetőségeket, illetve a sokféle hendikep ellensúlyozására szolgáló (a költségvetésnek többnyire a kiadási oldalán jelentkező) eszközöket programszerűen igyekeznek elzárni előlük.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a magyar állam a nők szexuális kizsákmányolásának bizonyos típusairól – például a párkapcsolaton, a házasságon belüli erőszakos közösülésről, a gyermekprostitúcióról – szinte tudomást venni sem hajlandó, máris közelebb kerülünk ahhoz az (ön)értékeléshez, amit az amerikai újság írása sugall.

Aki ma Magyarországon nőnek születik, élete során nagyjából 50 százalékos eséllyel lesz (családban, iskolában, munkahelyen) fizikai vagy lelki erőszak, illetve durva nemi diszkrimináció áldozata, és minimális esélye van rá, hogy az őt ért megaláztatásért valaha is elégtételt kapjon. Annak pedig pillanatnyilag semmi jele, hogy a politika ezen a helyzeten változtatni akarna. Ez az, amin érdemes lenne elgondolkodni, a Newsweek írásától és az ottani rangsortól függetlenül is.