Uj Péter: Blablabla
Éppen eltakarodó főszerkesztőként legnagyobb örömöm, hogy egy időre megszabadulok kismillió magyar kommunikációs ügynökség és mindenféle sajtóközlemény-gyártó kisiparos szemetétől, amivel a mailboxomat terhelik évek óta. (A közvetlen kapcsolat mítoszát így-úgy ápolgató, régi vágású internetesként tizenhat éve tettem közprédává a mail címemet, írjon, aki akar. Hát ír is.)
Évek óta külön mappába rendezgetem ezeket az elképesztő nyelven íródott kis abszurdokat a légtechnikai kft.-k állatmenhelyeknek juttatott adományaitól a kertévés fölfedezettek fitneszbaleseteiig, a mappa neve egyébként "_lofasz", naponta több száz mail kerül bele, van már összesen harminc-negyvenezer, komolyan, ennyi energiából, amiből ezek készültek, ki lehetne világítani Ózdot egy hónapra.
Őszinte csodálkozással (vö.: döbbenettel) figyelem a már elnevezésében is gyanús kommunikációs ipar terjeszkedését, nehéz megérteni, milyen ravasz módszerrel tudják rábírni szerencsétlen áldozataikat arra, hogy pénzt fizessenek a bikfanyelven kierőlködött értelmetlen mondatokért és gátlástalan kör-e-mailezésért. Ahogy az ember elemezni próbálja a gazdasági folyamatot, eljut odáig, hogy a rendkívül szofisztikált tevékenységében elmerülő termelő vállalat, mondjuk az ultrahangos szobaszökőkút-polírozó gyártója valószínűleg már annyira belecsavarodott saját szakmájába és szaknyelvébe, hogy képtelen értelmes, emberi nyelven elmagyarázni a vásárlóknak, miért lenne szükségük a termékre, ezért aztán megkér egy kommunikációs céget, hogy.
Már a felkérés sem ilyen egyszerű, persze, mert van ám a cégnek kommunikációs igazgatósága, marketingje, sajtóosztálya, szóvivője, ők így együtt végül kiadják a munkát egy ügynökségnek, aztán jön a kreatív ügynökség, a reklámügynökség, a PR-ügynökség, az integrált vállalati kommunikációs ügynökség, a szobaszökőkút-polírozóipari szakügynökség, az ügynökséget ügynökséggel összekötő ügynökség, az ügynökségeket szervező ügynökség, és így tovább, végeláthatatlan lánc, amelyben a szereplők valódi hozzáadott értéke (már ha a gazdasági folyamatot tekintjük, ortodox módon) tart a nullához.
A végeredmény: e-mail a gépemen, amiben éppen VV Franciska políroz szökőkutat tangabugyiban, majd szőrös kisállatokat simogat a West End tetőteraszán.
A kommunikációs ipar termékeinek legnagyobb megrendelője és legkreatívabb alkalmazója természetesen a magyar állam. Túl olcsó volna az állami szféra archetipikus kommunikációs gurujának is nevezhető Gubcsi Lajos példáját citálni, inkább irányítsuk a figyelmünket arra, hogy nincs olyan kisvárosi önkormányzat, rendőrkapitányság, ügyészség, tűzoltóság, csatornatisztító cég, aminek ne lenne szóvivője, sajtófőnöke, kommunikációs igazgatója és sajtóosztálya, és ezek bármelyike (vagy mindegyike egyszerre) el tudja magyarázni, hogy előzetes szóváltást követően sérelmére nagy értékre elkövetett bűntettének alapos gyanúja.
De még legfelsőbb szinten is alig ismeri ki magát az ember a szóvivőtengerben: mit kell elmagyaráznia Szijjártó Péternek, mit Selmeczi Gabriellának, mit Nagy Annának, mit Giró-Szász Andrásnak, és akkor mégis miért Rogán Antal mondja?
A tizenhárom éve uralkodó hatalomtechnikai paradigma magát a kormányzást is a kommunikációs ipar részének tekinti, és úgy véli, hogy valójában mindegy, adót csökkentünk vagy emelünk, az a lényeg, hogy minek tudjuk eladni. Az adóemelést csökkentésnek, a bizonytalan tapogatást magabiztos menetelésnek, a megtakarítások eltapsolását nyugdíjmentésnek, a pénzügyi szolgáltatók hazavágását otthonmentésnek. Ez a paradigma, ebben a térben folyó küzdelem alakítja az ország sorsát több mint egy évtizede, látható eredménnyel.
És most váltsunk hirtelen turbóoptimistába, próbáljunk előnyt kovácsolni abból, amink van. Látható, hogy kommunikációs nagyhatalom vagyunk, a szóvivők és sajtóosztályok országa, a bikfanyelv és a pofátlan csúsztatások nemzete, logikusnak tűnik hát, hogy ennek tudatában keressük a helyünket a globális piac munkamegosztásában. Úgyis állandóan sírunk, hogy nincs egyetlen világszínvonalú magyar iparág sem, nincs definitív magyar termék, amit a világ minden szegletében ismernének.
Tessék, itt a lehetőség: ahogyan India látja el olcsó munkaerővel a világ minden nagy cégének könyvelését, ahogy szépen kiszolgálja a világ minden telefonos ügyfélszolgálatát és biotechnológiai kutatócégét, úgy mi vihetnénk az egész világ kommunikációját. A definitív magyar termék: a blabla. VV Feri csapba hugyozott, hitelezőmentési és életszínvonalemelési programot indít Görögország.
Nyelvi akadályok ugyan lennének, mert az angol még messze nem megy annyira, mint az indiaiaknak. Mindenki jobban járna tehát, ha az egészet magyarul nyomnánk.
