Szomorú esemény történt a héten: lemondásra kényszerült Gubcsi Lajos, s ez még sokba fog kerülni nekünk. Gubcsinak, aki a katonai tárca médiavállalatát vezette, a hírek szerint az volt a bűne, hogy miután egyszer gyorshajtáson érték, lézerblokkolót szereltetett a kocsijába, és amikor ez kitudódott, azzal védekezett, hogy csak fantomdetektort használt, mégpedig azért, hogy így leplezze le a munkahelyén megbúvó besúgókat, akik rendre kiadják őt az újságoknak.

Valljuk meg, ez zseniális magyarázat, ilyen Szijjártó Péternek még külön prémiumért se jutna az eszébe, Gubcsit tehát a történtek után egyenesen elő kellett volna léptetni, ha ugyan nem azonnal rábízni minimum a légvédelmet. Nem is olyan régen Lázár frakcióvezető, akit pedig a mi viszonyaink között jó eszűnek mondanak, egy álló héten át gondolkodott azon, hogyan magyarázzameg a nyilvánosságnak a szintén leleplezett lézerblokkolóját, a végén aztán elég amatőrmódonmég az Audijáról is lemondhatott.

Ráadásul Gubcsi nem tagad, nem beszél mellé, hanem férfi módjára áll a dolgok elébe, ahogyan egyébként a régi rendszerben is tette. Tudom, mert voltam a beosztottja. Ha akarnék, se tudnék rosszat mondani róla (tetszettem volna akkor bátornak lenni), az a legkevesebb, hogy minden kurzusnak kreatív és megbízható kádere. Ez nagyon fontos. Lám, a WikiLeaksnek köszönhetően egyre-másra derül ki, hogy a nemzet örökös miniszterelnökének legjobb és leghűségesebb, vagy inkább annak hitt tanítványai sorra jártak árulkodni az amerikai nagykövethez, sőt Kósa polgármester nyíltan a gazdája helyére pályázott.

Az más kérdés, hogy ez tíz év múlva kifejezetten jól fog majd jönni, amikor „a személyi kultusz bűneit feltáró XX. kongresszuson” Kósától kezdve VargaMihályon, Pokornin át Navracsicsig és a többiekig minden mai vezető utólagos ellenálló lesz, aki már annak idején jól megmondta a véleményét Orbánról, csak hát ugye, mit lehetett tenni az önkényuralom ellen. Az meg kifejezetten történelmi tévedés, hogy Gubcsi Lajost az egyik fórumon Koltay Gáborhoz meg Kerényi Imréhez hasonlítják, mondván, ők is minden létező rendszert kiszolgáltak már.

Az ugyan igaz, hogy Koltay például bármikor bármilyen kurzusnak képes pár nap leforgása alatt kurzusfilmet készíteni, Kerényi élete pedig gyakorlatilag komplett párttörténet, ám mindketten a pillanat emberei, képtelenek a távlati gondolkodásra. Ha viszont valaki fölmegy Gubcsi honlapjára, nem csupán azt látja, hogy az utóbbi két esztendőben huszonhat jelentős kötetet tett közzé, de azt is, hogy a szerző terv szerint él, példáulmármost tudja, hogy 2016-ban fogja megírni a Járdaszegély, árva szegény című művét, 2023-ban pedig Summa summárum címen összegzi életművét, ezzel szemben Kerényinek nemhogy a jövőbeni produkcióiról, de még arról sincsen fogalma, hogy öt év múlva mely tomporok közelében fog ólálkodni, fölajánlva szolgálatait.

S egyáltalán: ha valaki ma el tudja érni ennyi Fidesz-protezsált között, hogy a magyar honvédség adja ki a műveit, ráadásul még külön angol nyelven is, majd saját családi házában avathasson fel köztéri szobrot a házelnök szíves közreműködésével, akkor az nem akárki. Annak a tettei nem mérhetők a mi sekélyes hétköznapi normáinkkal, az az ember maga a két lábon járó nemzeti szimbólum, akihez legfeljebb Bill, a köztársasági elnök hasonlítható; igaz, neki helyzeti előnye van, ő már a kezdet kezdetén egy egész nemzet fölött lebegett.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa