Az emberiség történelmén vörös fonálként húzódik végig a kétféle, egymáshoz feltűnően hasonlító félelem: rettegés a káosztól, és rettegés a zsarnokságtól. Amikor egy társadalom elmerül a káoszban, az állam csődöt mond, a jogrend nem funkcionál, megbénulnak a közszolgáltatások és az ököljog uralkodik, felerősödik a vágy a rend után.

Ezt használják fel a maguk önző céljára a diktátorok, akik azután évtizedekig is tartó önkényuralmat kényszerítenek rá a tömegekre, terrorizálják a társadalmat, s minduntalan arra hivatkoznak: ha egyszer megbuknak, visszatér a szörnyű káosz. Csakhogy ennek az emléke az idők folyamán elhomályosul, illetvemegszépül: immár szabadságnak nevezik, és egyre kívánatosabb lesz a diktatúra alatt nyögő emberek számára. Míg végre kitör a forradalom, megdöntik a magát rendnek álcázott diktatúrát, és elkezdődik a szabadság időszaka, mely aztán újra káoszba csap át...

Ördögi kör ez, melyből Európa népei is nehezen tudtak kitörni. Kelet-Európa 1989–90-ben a berlini fal leomlása után szabadult a káosz és a rend szörnyű csapdájából, ami továbbra is működik az arab világban. A 2011 elején kitört „arab tavasz” forradalmaitól az elemzők többsége nem reméli, hogy népképviseletre épülő, demokratikus jogállamok kialakulásához vezethetnek. Líbiá ban, de Egyiptomban és Tunéziában is számolni kell a riasztó lehetőséggel, hogy a szabadság káoszba csap át.

Bár ebben az utóbbi két országban még az idén többpárti választásokat tartanak, sokan számolnak azzal, hogy fundamentalista iszlám pártok szerzik meg a szavazatok többségét, és az eredményt a hadsereg vezetői nem tartják majd tiszteletben, valahogy úgy, ahogy Algériában történt 1992-ben. Azt pedig, hogy mi történik majd a Kadhafitól éppen most megszabaduló Líbiában, senki sem képesmegjósolni. A legpesszimistább forgatókönyv szerint egy olyan „működésképtelen” arab állam jöhet létre, mint amilyen Szomáliá ban ütötte fel a fejét, 1991–92-ben, Sziad Barre diktátor bukása után.

A részekre szakadt, éhező és polgárháborúban vergődő Szomália a „káosz mintaországa”. Ezt a szerencsétlen földet a nagyhatalmak magára hagyták, ide még a nemzetközi szervezetek sem képesek eljuttatni a segélyeket. Szomália az „iparággá” fejlesztett kalózkodás miatt, és mert területe a nemzetközi terrorizmus bázisává vált, veszélyt jelent a nemzetközi hajózásra, és az egész fejlett világra. Hasonló folyamat zajlott le a tálibok uralma alatt Afganisztánban, ahonnan az al Kaida szervezte a 2001. szeptember 11-i támadást az Egyesült Államok ellen. Erre való tekintettel ebbe az országba bevonultak a NATO csapatai, de senki sem tudja, mi történik majd, ha egyszer Amerika megelégeli a megszállást, s magára hagyja a kabuli rezsimet.

Az arab világ mély gazdasági és társadalmi válsága hozta létre az ottani „közveszélyes káoszt”. A benne élők képtelenek működő államot, jogbiztonságot teremteni, akár önellátó szintre is fejleszteni a gazdaságot, de a mérhetetlen nyomorért és a kilátástalanságért külső erőket, mindenekelőtt a „nagy sátánnak” nevezett Egyesült Államokat, és a „kis sátánt”, Izraelt teszik felelőssé. Figyelemre méltó képet láttam a televízióban a felszabadult, és még kaotikus Tripoliból: a felkelők zsákmányát, két nagyméretű Kadhafi-képet is mutattak, a diktátor homlokán Dávid-csillaggal. Vajon, aki rárajzolta, komolyan hitte, hogy a véreskezű, terrorista diktátor, Izrael esküdt ellensége, a cionisták ügynöke volt?

Az Európai Uniónak, és benne a Kadhafi elleni intervenció vezető erejének, a „Mediterrán uniót” tervező Franciaországnak óriási dilemmája, milyen rendszer jön majd létre a zsarnoktól megszabadult Líbiá ban. Amennyiben a legrosszabb, „szomáliai” típusú forgatókönyv valósul meg, azaz az óriási területű ország egymással is háborúzó részekre szakad, ezért valamiképp a Nyugatnak is viselnie kell majd a felelősséget. És mi a teendő Szíriában, ahol a hadsereg hónapok ótamészárolja a diktatúrával elégedetlen, szabadságra vágyó polgárokat? Itt a Nyugat éppen azért riad vissza a beavatkozástól, mert attól tart, hogy a diktatúra bukását követő káoszból egymég kegyetlenebb, zűrzavaros és fana tikus iszlám fundamentalista rendszer emelkedik ki, mely a terrorizmus melegágya lesz, úgy, mint napjainkban Jemenben vagy Szomáliában...

Mindennek figyelembevételével kell állást foglalniMagyarországnak is, amikor az ENSZ-ben Palesztina „megfigyelő államként” való elismeréséről szavaz majd. Eddig a Palesztin Felszabadítási Szervezet, illetve a palesztin hatóság, mint „megfigyelő entitás” volt jelen a közgyűlésben. Magyarország 1988 óta diplomáciai kapcsolatot tart fenn a PFSZ-szel, illetve a PH-val, azaz önálló államként ismerte el. Ha a PH „megfigyelőállamként” lesz jelenazENSZ-közgyűlésben, mint a Vatikán, e minőségében joga lesz a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulni, s várhatólag keresetek tömegét indítja Izrael ellen.

Egy olyan, jelenleg csak virtuálisan létező ország válhat nemzetközileg elismert „megfigyelő állammá” melynek egyik részén, a Gázai övezetben „szomáliai állapotok” uralkodnak. Az ott élő, közel kétmillió szerencsétlen ember időtlen idők óta a nemzetközi szervezetek segélyeiből él, Izraelből kap vizet és áramot, és „élő fedezékül” szolgál a különböző egymással is háborúzó terrorista szervezeteknek a „cionista ellenséggel” vívott harchoz. Gázában állandósult a káosz, mely csak azért nem terjed át Ciszjordániá ra, mert Izrael ezt nem engedi.

Milyen jövőt ígér ez annak az új államként fellépő szervezetnek, a palesztin hatóságnak, mely formális megállapodást kötött a terrorista szervezetként nyilvántartottHamasszal? Ismeretes, hogy Mahmud Abbasz elnök, elődjéhez, Arafathoz hasonlóan folyvást a káosz és a diktatúra között ellensúlyoz, miközben kormányának nincsenek eszközei saját rendeleteinek végrehajtására sem, hiszenmég a köztisztviselőinek bérét is nemzetközi segélyekből, és Izrael átutalásaiból fizeti. Lehet-e államnak tekinteni egy ENSZ-közgyűlési határozat alapján egy olyan szervezetet, mely egy pontosan meg nem határozott terület, és az azon élők fölött csak névlegesen gyakorolja a szuverenitását?

Tisztában vagyok azzal, hogy Palesztina nem egy arab állam a sok közül,melynek nincsenek kijelölt határai, és az elismerés és az el nem ismerés határmezsgyéjén vegetál. Sorsa összefonódott Izraelével. Ahhoz, hogy egyszer majd önálló országként létrejöjjön, előzőleg közvetlen tárgyalásokat kell folytatnia vele. Ennek lezárásaként el kell ismernie a zsidó államot, annak pontosan meghatározott határaival együtt, rendezni kell vele 1948 óta felgyülemlett konfliktusait. Líbiában a Nyugat a beavatkozással szabad folyást engedett az eseményeknek: bízik abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. De ha nem így történik, és a szabadság káosszá, az pedig egy újabb szörnyű diktatúrává alakul, az végső soron az ott élő arabok ügye lesz. Sarkozy elnök legföljebb Pilátusként széttárja a karját: mi a legjobbat akarjuk, amikor politikai döntést hoztunk a beavatkozásról, nem tehetünk róla, hogy végül így sikerült.

Palesztina elismerésekor azonban nem lehet erre a „mosom kezeimet” álláspontra helyezkedni, mint Franciaország, melynek számolnia kell az ott élő nagy létszámú arab kisebbség reakcióival. Hasonló szempontot a magyar kormánynak nem kell figyelembe vennie, amikor utasítja az ENSZ képviselőjét, milyen álláspontot képviseljen Palesztina „megfigyelő államként” való elismeréséről rendezett szavazáson. Magyarország számára a független Palesztina létrejötte mindenképpen kívánatos, de a Közel-Kelet jelenlegi kaotikus viszonyai között a legkevésbé sem sürgős. Így nincs olyan ok, ami miatt az ENSZ közgyűlésén az elfogultan palesztinbarát indítvány mellett, és ne ellene szavazzunk.

A szerző közíró

MARABU RAJZA