Azon nincs mit csodálkozni, hogy a miniszterelnök és a kormánypárt népszerűsége sokéves mélypontra süllyedt. Mostanában még az elfogult Fidesz-hívők sem állítják, hogy az Orbán-kabinet az elmúlt másfél évben a választói elvárásokat mindenben viszszaigazoló kormányzást folytatott volna.

Új és meglepő elemet azonban könnyű találni a Medián legfrissebb politikaszondázásában. Például azt, hogy a lakosság 36 százalékának nincs pártpreferenciája: a „képviselet nélküli” csoport immár jóval népesebb, mint a Fidesz és a KDNP szimpatizánsainak tábora.

Kormányunknak 17 hónap alatt sikerült előállítania az új (és ezúttal valódi) kétharmadot: ma már 69 százaléknyian látják úgy, hogy az országban rossz irányba mennek a dolgok. Tanulságos nóvum az is, hogy a szómágia (vagy inkább a permanens füllentés) szinonimájaként gyors ütemben köznyelviesülő „szijjártózás” nemműködik: a kormány határozott, minden csatornán naponta sugárzott állításával ellentétben még a kormánypárti szavazók 63 százaléka szerint is vannak megszorítások.

Az adatok értelmezéséhez érdemes tisztázni: az aktuális kormányerőktől – szemben a korábbi ciklusok gyakorlatával – nem egy kormányképesnek tűnő ellenzéki vetélytárs szipkázta el a rokonszenvet. Az ígéretekbe belekábult, majd a kiábrándultságba belefásult polgárok döntő többsége egyáltalán nem talál új pártot magának. Nehéz eldönteni, hogy ez valóban ismeretlen szituáció-e a magyar belpolitikában. Anynyit biztosan állíthatunk: 1991-ben, 1995-ben és 1999-ben sem lehetett volna – másfél évvel a választások után – az akkori közvélemény-kutatásokból kiolvasni, hogy ki alakítja meg a következő kormányt.

A közhangulat változékonyságáról épp a Fidesznek lehetnek a legmélyebb emlékei: ez a párt tapasztalhatta meg a legtöbbször, hogy a biztos nyertes és a legnagyobb vesztes pozíciót olykor csak néhány hónap meg pár rossz mondat választja el egymástól. (Hogy tudják, és tartanak is tőle, azt világosan mutatják a hatalommegosztás felszámolását és a pártok esélyegyenlőségének szűkítését célzó lépéseik: láthatóan van tervük arra az esetre is, ha az emberek a kormányzati teljesítményt értékelve 2014-ben már nem lennének biztosak benne, hogy „csak a Fidesz”.)

A pártot nem találók 36 százalékos aránya ezzel együtt is bántóan magas. Sejthető, hogy ők szűk három év múlva nem arra fognak szavazni, aki a legtöbbet ígéri, de amagyar politikai hagyományoktól az is távol áll, hogy az nyermajd, aki csak vért, verítéket és könnyeket ír a programjába (pedig egyre valószínűbb, hogy a realitásokhoz az áll majd a legközelebb). Ha viszont a kiábrándultak el sem mennek szavazni, akkor nem a legrátermettebbnek adjákmeg az esélyt, hanem annak, aki a legjobban akarja a hatalmat. Alighanem ez a legriasztóbb, ami történhet velünk.