Burka és kereszt
Franciaországban áprilisban lépett életbe ugyanis az a jogszabály, amely büntetni rendeli azokat a nőket, akik arcukat elfedő fátylat, nikábot vagy burkát viselnek nyilvános helyen. (A nikábon csak a szemek számára van egy keskeny rés, a tetőtől talpig a testet eltakaró burkát viselő nő pedig egy hálószerű szöveten át lát.) A törvény megszegői 150 euró pénzbírsággal sújthatók. Hozzá tartozik a történethez, hogy előző meghallgatásukon egyiküket azért nem engedték be a tárgyalóterembe, mert nem volt hajlandó levenni a fátylat és felfedni az arcát a bíróság előtt. A két nő most fellebbez az ítélet ellen, és kész az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni.
Franciaország volt az első európai ország, amely törvényben tiltotta meg a burka és a nikáb viselését nyilvános helyen, azaz az utcán, a tereken, a pályaudvarokon, a repülőtereken, az üzletekben vagy a hivatalokban. A francia ellenzék – nem ok nélkül – Nicolas Sarkozy államfő politikai mesterkedését sejti a burkaügy mögött, sokak szerint így próbálja a muzulmánellenes érzületekre játszva táborát gyarapítani a jövő évi elnökválasztás előtt. Ám a helyzet nem ennyire egyszerű: Franciaországban él Európa legnagyobb, öt-hatmilliós muzulmán közössége. A „burkakérdés” viszont önmagában teljesen súlytalan. A belügymisztérium adatai szerint talán ha kétezer nő takarja el az arcát vallási okokból.
Az ítélet szégyenének súlyát igazán az adja, hogy Európa azon országában hozták, ahol annyira kényesen vigyáznak az állam és az egyház szétválasztására, hogy – bár komoly viták által övezve – kíméletlenül kitiltották a keresztet az állami iskolák falairól. És abban az Európában történik mindez, amely kultúrájának egyik alapja ugyancsak ez a szétválasztás. Ettől még akár belügy is lehetne az egész. Ha a francia példát nem követte volna több uniós ország is.
A burkatörvény mellett hevesen érvelők azt mondják, hogy a betelepültek nem akarnak asszimilálódni, nem ők akarnak az európai kultúrához igazodni, hanem fordítva, voltaképpen azt formálnák maguk arcára, s hihetetlenül idegesítőnek tartják, ha a járókelő úton-útfélen imádkozó muzulmánokba botlik az utcán. Kérdezzük meg: lehet-e keresztet vetni egy muzulmán országban akár az utcán? Ez azonban mégiscsak a felszín. Mert az európai kultúra maga is olvasztótégely, amely minden „idegen” gondolatot magába tudott eddig fogadni. A burkába csomagolt probléma inkább az: fel tud-e mutatni ma Európa olyan közösségi és egyéni életet, amelyhez igazodni, amelynek értékeit elsajátítani feltétlenül szükségét érzi bárki, aki ide költözik? Erre a kérdésre egy begombolkozó Európa nem fog választ találni. Az idegenség hisztérikus elutasítása a gyengeség legbiztosabb jele.