Tegye föl a kezét, aki szerint jó az úgy, hogy az egyetemisták tömegei hat éven át végezgetnek egy szakot az állam költségén, aztán a végén ott állnak egy hasznavehetetlen diplomával, és már mehetnek is pályakezdő munkanélkülinek! Higgyék el, az én kezem is lent maradt.

Felvételi öröm

Akkor most az tegye föl, aki szerint erre az jelenthet gyógyírt, ha az állam lényegében vagyoni-műveltségi cenzushoz köti, ki lehet ezentúl egyetemista! Remélem, most is lent hagyták a kezüket: egy kulturált demokratikus jogállamban erre nem lehet igent mondani.

A kormány a klasszikus kettős beszéd taktikáját folytatjamost, amikor a felsőoktatás jövőjéről van szó. Egyrészt teljesen elfogadható érveket sorakoztat föl a hatékonyság növelése mellett, hiszen valóban nonszensz, hogy az állam most mindenféle minőségi elvárás nélkül finanszírozza az első diplomát, legyen bár szorgalmas vagy épp a világ lustája a hallgató. Másrészt ugyanebbe a kabátba öltöztetve olyan elveket is beszuszakol a készülő felsőoktatási törvénybe, amelyeknek semmi közük az állami pénzért cserébe elvárható jó teljesítményhez.

Mert az, hogy a felvételiig, tehát tizennyolc éves kora előtt ki milyen eredményeket produkál, korántsem csak szorgalom, hanem sokkal inkább születés kérdése. Aki művelt és anyagilag kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkezik, annak esetében akár elvárható követelmény is lehet a hozott nyelvvizsga vagy a szóbelin nyújtott megfelelő produkció. Ámde az állami felsőoktatásnak nem az a kizárólagos feladata, hogy továbblendítse a boldogulás útján azokat, akik már rég elindultak rajta. Mindünk adójából azokat is, sőt azokat kell igazán esélyhez juttatni, akik egyébként nem vihetnék egyről a kettőre.

Az a vita, amelytől most hangos a sajtó, álvita: tán még ez a kormány sem gondolja komolyan, hogy például nem lesz államilag finanszírozott jogászképzés vagy hogy feloszlatható a Corvinus egyetem. Amit ez a kormány komolyan gondol, az az, hogy irtózatos összeget von ki a felsőoktatásból, mégpedig úgy, hogy közben – szövegszerűen persze – ne kelljen bevezetni a tandíjat, mert az mégiscsak a vereség beismerése lenne. Spórolni viszont úgy lehet, ha az egyetemeknek visszaadjuk a húsz év előtti elitképző szerepüket: ne kelljen kivenni a részüket a leszakadók felzárkóztatásából, ne tanítsanak idegen nyelvet azoknak, akik a kevésbé jó minőségű középiskolákból nem hoztak nyelvvizsgát, ne bajlódjanak a tehetségkutatással. Elég ha azokat tanítják, akik már maguktól is jól tanulnak.

Ez egy nagyon világos koncepció, és tökéletesen illik ahhoz a kormányhoz, amely minden tettével, minden gesztusával világossá teszi, hogy a felső középosztály szakszervezetének tekinti magát. Hogy a felsőoktatás ilyetén reformja meg is valósul, afelől semmi kétségünk nem lehet. Ráadásul akiknek a bőrére megy, azoknak úgysem hallani a hangját. Ők már réges-rég megadóan föltették a kezüket.