Kell hozzá egyrészt olyan ember, akit eredményei és tettei méltóvá avatnak arra, hogy mindenki elfogadja őt ebben a kitüntetett szerepben. És kell hozzá egy olyan közösség, amely alkalmas a jutalmazásra; alkalmas arra, hogy az egyes emberben meglássa az önmagánál ilyen vagy olyan szempontból jobbat.

A díszpolgári cím, mint minden kitüntetés, konszenzus kérdése kell legyen. Régen rossz, amikor Haynau vagy Sztálin válhat Budapest díszpolgárává, és legalább ilyen rossz, amikor Sztálint demonstratíve megfosztják kitüntető címétől, nem törődve azzal, hogy attól már régen megfosztotta őt a köz. Mert ilyenkor nem Sztálin a lényeg, hanem a múlt, s annak végleges eltörlése.

Kertész Ákos sem díszpolgár többé Budapesten. Ez sem jó döntés, de – tegyük a kezünket a szívünkre – eszmei mondandója nincs. A miénk már rég nem az az egészséges polgári közösség, amelynek érdemes kitüntetetteket emelnie maga fölé. A köz egyik fele akkor sem tekintette díszpolgárának Kertész Ákost, amikor írói, publicista életművéért megkapta ezt az elismerést, a másik oldal pedig akkor sem fog komolyan elgondolkodni a Kertész szövegét övező botrány eredőjén és következményein, ha a címtől való megfosztáshoz a városból bottal való kiveretést is csatol a városházi többség.

A magunk részéről tehát azt javasolnánk: nyissunk most új lapot. A díszpolgárok könyvét pecsételjük le, és mostantól minden politikai erő jutalmazzon, büntessen kedve szerint. Ki-ki a magáét. Aztán egyszer talán újra egészséges, polgári társadalom lesz a miénk. (A szerk.)