– Emberek! Mit játszott tegnap a Marseille?!

Egy pillanatra megdermednek a járda felszínén a hableányok, fölvonják a szemöldöküket és jól megnézik maguknak a kérdezőt – aztán szó nélkül ringatóznak tovább, mit sem törődve az elkínzott tekintetű férfival, akit most az élet egy nagy kérdése gyötör, választ azonban nem remélhet senkitől.

Nem láttam még ezt az embert, de már sokszor találkoztam vele, mert edzett lélek vagyok efféle mélabús, bolondos ügyekben, hiszen most is éppen a búbánatosok zsúfolt szakrendeléséről jövök. Rakás recept a kezemben, nyugtató pirulákkal táplált agyamban pedig sok-sok keserű ember képe, mert a szakrendelésen a kicsiny lépcsőházi bejáró a kontroll napján folyamatosan tömve van, s a várakozók között mindig több a nő, mint a férfi, nem is értem, hogy miért.

Mondom, ezt az embert, akit a francia futballcsapat játéka izgat, még nem láttam soha, viszont nagyon jól ismerem. Látszik rajta, hogy nem mehet jól a sora. Nadrágja kirojtosodott, cipője elkopott, tekintete kifakult, megeresztett szakálla piszkos, anyanyelve magyar, első pillantásra hajléktalan. Íme, egy ember, aki itt él közöttünk Magyarországon, s nem tudja, hogy mit játszott tegnap a Marseille.

Én sem tudom, hogy mit játszott. Pedig tudhatnám, mert szoros családi kötelék fűz ahhoz a városhoz, jártam ott sokszor, tanultam bevándorlóknak létesített marseille-i nyelviskolában, és láttam szurkolók lázas ezreit focimeccsre hömpölyögni az utcákon, s habár engem nem érdekel a foci egyáltalán, de Dél-Franciaországban felejtettem a szívemet, ezért a kávét ma is mindennap kék színű bögréből iszom, amelyre az Olimpique deMarseille van nyomtatva, fölötte a klub híres jelmondatával: Droit au but! Előre a végső győzelemért! Azt hiszem, a leghívebben így hangzik ez a francia mondat magyarul.

Egyenesen szíven talált hát engem az a kétségbeesett debreceni ember, aki egy ilyen jelmondattal har coló idegen csapatért szurkol.

És nem tudja a tegnapi meccs eredményét szegény. Honnét is tudná meg, ezen tűnődöm. Tévéje, rádiója, internete nincs, az összekoldult pénzt pedig nagyon helyesen nem sportlapra, hanem szeszre költi, ami az életet segít elviselni. Más hírforrása valóban nem marad, csak az utca, a társadalom. Szükségszerű – ezt be kell látnom –, hogy közvetlenül a néphez fordul tájékoztatásért.

– Emberek! Mit játszott tegnap a Marseille?! Ezt kérdezi már-már számonkérő hangon, és látom rajta, hogy az eredményt nagyon szeretné tudni. De nem válaszol neki senki.

Úgy mennek el mellette, mintha ott sem lenne, mintha meg sem hallanák, mintha nem is látnák meg. Elmennek mellette a férfiak, elmennek mellette az asszonyok, és elmennek mellette a lányok is, ezek a szépek, frissek és vaníliaízűek. Ringanak tovább az édes madártejben, és szerencsére nem tudják, de nem is sejtik még, hogy nem is olyan messze tőlük létezik a világban egy kicsiny lépcsőházi bejáró valahol. Ahol többségében mindig asszonyok ülnek. S ahová ők is meg fognak érkezni egyszer, ezek a lányok – és nem fogják érteni, hogy miért éppen ők vannak ott, s miért ők vannak többen.