Már miért ne lehetne, vélhetik a döntéshozók, ha esetleg motorhiba miatt útközben leáll, majd fiatalabb járművet indítanak a mentésre. Ha meg nem sürgős esethez megy, csak járó-(járni)-képtelent szállít, legfeljebb tovább tart az út. Az időtényező mit számít – ha az sem gond, hogy az elhasznált járgány állaga miatt rosszabbodhat a beteg állapota. Mint ahogy velem esett meg a minap.

Többszörös bokatörés miatt kórházba kerültem. A külföldön időben ellátatlan sérülést itthon – a kialakult bőrfolyamatok miatt –már nem lehetett a kívánt módon azonnal műteni. Áthidaló megoldás után gipszet kaptam, a bőrt meg hetekig kezelték. Addig is, születésnapi meglepetésként, a főorvos hazaengedett egy hétvégére. Boldogan készültem az utazásra, de elég hamar rájöttem, csak úgy nem engedhetem át magam az örömnek. A félbevágott gipsz nem nyújthat kellő védelmet a belül még nem ellátott csontvégeknek. Nekem kellett védenem hát a csontjaimat, mivel a rugózat nem volt képes tompítani az út egyenetlenségeit. A mentőautó feldobta a lábam, az meg visszaesett volna a kőkemény priccsnek ható hordágy felületére, ha nem vagyok résen. Az utazás alatt hasizomból próbáltam a levegőben tartani gipszelt lábam, két oldalt meg kapaszkodtam a hordágyba, hogy le ne guruljak.

Ezt nem bírta elnézni a csontsovány (jaj, már megint a csontok!) mentőorvosnő – segíteni akart. Talpam elé kerülve tenyerébe vette a gipszet. Ettől kezdve minden zökkenőnél ő borult neki a lábamnak, olykor rá a gipszre. Most már segítő kezétől is óvnom kellett törött végtagomat. Mondhatom, nagyon kiizzadtam, mire leparkoltunk a ház elé. És akkor még nem is tudtam, milyen nehézséget okoz a szűk lépcsőházban játszott „gólya viszi a fiát” módszer. De a továbbiak már a túlsúlyos és agyoncigarettázott tüdejű mentőápolók „kihordási” idejéről szólnának, s nem a kiöregedett mentőautók ügyéről.

Fazekas Erzsébet Budapest