Azonos című írásom az ÉS 2010. június 11-i számában jelent meg azt követően, hogy a Fidesz vezető politikusai a magyar gazdaság csődközeli helyzetéről és gazdasági vészhelyzetről nyilatkoztak: „Magyarország helyzete Görögországéhoz hasonlítható” – állították. Nos, ez annyiban helytállónak bizonyult, hogy akkor e nyilatkozatokat követő piaci reagálások hevessége megközelítette a görögországi krízis által kiváltott piaci reakciókat. A balsikerű akció költségét az adófizetők bánták.

Abban bíztam, hogy a kormány megtanulta a leckét és megértette: mit is jelent az, hogy Magyarország objektíve – vagyis a kormány akaratától függetlenül – a nemzetközi pénz- és tőkepiaci láncolat egyik láncszeme és egy olyan maga választotta nemzetközi klub tagja, amelynek magatartásszabályait magára nézve kötelezőnek tartja. Azt feltételeztem, hogy többé nem kerül sor meggondolatlan, a kormány magatartásának bírálatára okot adó, piaci sokkot kiváltó és az ország nemzetközi elszigetelődésének veszélyével járó nyilatkozatokra és intézkedésekre.

Tévedtem. A „devizahitelesek” megmentésére, illetve helyzetük könnyítésére irányuló, populista felhangoktól kísért javaslat a tavalyihoz hasonló piaci földindulást és politikai bírálatözönt váltott ki. Az állami felelősségvállalást kizáró és a bankok teherviselésére építő, s a piaci árfolyamtól elszakított svájci frank/forint és euró/forint árfolyamon történő egyösszegű végtörlesztés lehetőségének bejelentése nyomán a magyar valuta a nemzetközi befektetői hangulat romlásától függetlenül is hatalmasat gyengült, a Budapesti Értéktőzsdén jegyzett vállalatok leértékelődtek, és megdrágult a magyar államadósság-törlesztés biztosítási árazása.

A kormányzati kommunikációval szemben nem várható a bankok közötti verseny élénkülése; inkább az oligopolisztikus tendenciák erősödése. A banki hitelezési hajlandóság és képesség meggyengülése következtében a magyar gazdaság duális szerkezete konzerválódik, de nem kizárt a strukturális, azaz a bel- és a külföldi tulajdonú vállalkozások közötti termelékenységi, hatékonysági szakadék további mélyülése sem. A kormányzati döntés nyomán kialakult helyzet szöges ellentétben áll az államadósság csökkentése jegyében indított kormányzati keresztes háború küldetésével.

Úgy tűnik, „az országvédelmi terv” készítői nem mérlegelték körültekintően az erőviszonyokat: a haditerv készítői úgy gondolhatták, hogy a magán-nyugdíjpénztári rendszer ellen indított sikeres villámháborús taktika ebben az esetben is beválik. Tudatosan(!) felvállalták az EU intézményeivel, valamint a pénz- és tőkepiacokkal szembeni konfrontáció lehetőségét, ám ebben az esetben súlyosan alábecsülték ennek kockázatait. A korábban végrehajtott „nyugdíjvédelmi” akciókat és a piactorzító intézkedéseket is kemény bírálatsorozat követte.

Most azonban a kormány a piac legintimebb kapcsolatrendszerébe – ti. a piaci szereplők magánjogi szerződéses kapcsolatrendszerébe – ismét visszamenőleges hatállyal és úgy avatkozott be, hogy ennek negatív következményei külföldi pénzintézeteknek, befektetőknek és megtakarítóknak okoz effektív kárt, és zavarokhoz vezethet az európai pénzügyi rendszerben. (A károkozás következményeit a magyar adófizető polgárok – mindenekelőtt a vállalkozók és a betétesek milliói – is elszenvedik.) A történtek heves reakciót váltottak ki: romlott Magyarország politikai és gazdasági kockázatmegítélése, és mivel a kormány célja elérése érdekében az európai jogrenddel szemben vállalt különösen nagy és szokatlan kockázatot, új elemként az erkölcsi kockázat (moral hazard) is mérlegelés tárgyává vált. A piac ezúttal is visszavágott.

A miniszterelnök jelenti az országvédelmi arcvonalból: Csapataink harcban állnak; kitartunk az utolsó törvénymódosításig.

A szerző közgazdász