Az ország vezetője szerény ember. Arról álmodozik csupán, hogy legyen egy olyan országa, amelyben mindenki azt csinálja, úgy, akkor, ahogy ő szeretné. Régóta dédelgetett álma ez, amelynek megvalósításához több mint húsz évet kellett várnia. Küzdelmes évek voltak, kanyargós életúttal. El kellett zavarnia a ruszkikat, el kellett temetnie a baloldal mártírjait, szét kellett vernie a jobboldali demokratákat, sárba kellett taposni a szocialista és a liberális politikusokat, el kellett hitetnie a történelmi egyházakkal, hogy ő a hit igaz védelmezője, s meg kellett szereznie a korlátlan felhatalmazást a néptől. Becsületére legyen mondva, mindez sikerült számára. Most már csak az utolsó lépések vannak hátra. A terv világos: a vezér megmondja a tutit, a nép meg végrehajtja. A megoldás is megszületett arra, hogyan lehet az emberek orrába belefűzni a rézkarikát. Államosítani kell az iskolákat. Másfél millióan járnak a közoktatás rendszerébe. A szülőkkel együtt ez több, mint négymillió ember. Ehhez kapcsolódik az autonómiájától megfosztott felsőoktatás. A kimaradók meggyőzésében segítenek az egyházak, a többit elvégzi az adóhatóság és az ügyészség.

Az iskolák államosítása a leghatékonyabb lépés az ország megregulázásában. A gyermek nem választhat. Az állam által meghatározott időszakban, az állam által meghatározott ideig azt hallgatja, amit az állam akar, azt tanulja, amit az állam előír, ezáltal azzá válik, amit az állam elhatároz. Az államosított intézményekben, a miniszter által kinevezett vezető irányításával, az állami minősítő vizsgán megrostált állami alkalmazott pedagógusgárda, az állam által kiadott tanterv és tankönyv alkalmazásával, az állami szakfelügyelet ellenőrzése mellett elvégzi ezt a feladatot. Ebben a folyamatban a szülő köteles közreműködni. E folyamatok törvényesítéséhez kell lóhalálában elfogadtatni a Nemzeti (nép- és át-) nevelési törvényt.

A vezér magabiztos, s önbizalma nem is alaptalan. Ma már minden fontos poszton az ő emberei ülnek. Nincs hova, nincs kihez fordulni segítségért, jogorvoslatért. Legyűrte az útjában álló utolsó akadályt is. A tévedhetetlen törvényhozói szerepben tetszelgő gyülekezet polgármesteri feladatokkal is megbízott tagjai áldásukat adták az önkormányzatiság felszámolásához. Sokan, akik abban reménykedtek, hogy a helyi önkormányzatok lenullázásához szükséges kétharmadot a képviselő-polgármester csoport nem biztosítja, csalódtak. Ma már tudható, a járási hivatal vezetői széke is lehet vonzó a parlamentből és a polgármesteri székből is kiesőknek. Ha mégis sikerülne a következő önkormányzati választásokon meggyőzni az embereket arról, milyen jó, hogy megszűntek a helyi problémák, nem kell a gyerekek, a betegek ügyével foglalkozni, az újraválasztott polgármester – tanulva a főpolgármestertől – elkezdhet gondolkozni azon, milyen legyen a település új címere és zászlója. Persze csak akkor, ha előtte mint képviselő nem szavazott meg egy olyan törvényt, amely elrendeli, hogy minden településnek azonos címert kell használnia: az ezüstös felhő mögül kikukucskáló, babérlevelekkel koszorúzott narancsot.

Elindulhatnak a legátláthatóbb közmunkaprogramok, a folyami és a balatoni gályajáratok. Az evezőpadhoz lehet láncolni mindenkit, aki a kopogtatócédulákról készített kimutatások szerint nem a győzteseket támogatta.

Pedig a miniszter által egykor kiadott, kötelező tantervben található – feltehetően tévedésből bent maradt – sorokat napjaink vezetőinek is tanították: Habár fölül a gálya, / S alul a víznek árja, / Azért a víz az úr.

(Az írás teljes szövege megtalálható a Galamus.hu oldalon)