Betévedtem minap az Újlipótvárosi Galériába, ott visz el napi utam előtte. Egyetlen jókora bajszú jókora férfiember ücsörgött odabenn csupán, a pincében kiállító művész maga. Ha már így összeakadtunk, megnéztem a képeket, közben kikérdeztem a mestert. Az 1953-ban Ferencvárosban született és ma is ott élő Telkes Tamás festő, grafikus manapság könyvfestő leginkább. Könyveket fest, rajzol, ír, pontosabban másol. Kezdte egy vaskos Villon-kötettel, folytatta Shakespeare szonettjeivel, most egy színes, gazdag zsoltáros mappával készül lassan el. A Villon-sorozat még inkább illusztráció volt. A mostani már afféle gesamtkunst: a szöveg a rajz, a szín, a kalligráfia egyként fontos a jókora lapokon.

A két-háromezer évvel ezelőtt keletkezett Zsoltárok könyve százötven énekből áll. Mindnek festett lapot a mester. Egy-egy oldalon ott a gyönyörű kézírással rögzített szöveg, mellette pedig egy-egy próféta portréja.

Mivel azonban a próféták száma lényegesen kevesebb, mint a zsoltároké, hisz az Ószövetség tizenhat prófétát ismer, Telkes Tamás gondolt egyet, és amikor kifogyott a prófétákból, elkezdte a zsidó uralkodók orcáját a szövegek mellé helyezni. Próféták, királyok egyre megy – mind szakállas, öreg, zsémbes, dühös. Sokat tud mindegyik, és egyik sem lelkes.

Aki sokat tud, az lelkes nem lehet. Csak a naiv, a buta, az igazi életet nem ismerő képes az önfeledt lelkesedésre. Önfeledt. Milyen pontos magyar szó. Aki önfeledt, az mindent elfeledett. Az föladta magát. Elveszett.

A zsidó próféták barlangokban éltek, teveszart vacsoráltak, a zsidó királyok folytonosan ide-oda meneteltek népükkel, egyik rabságból a másikba, hát mitől lettek volna lelkesek.

Az elkeseredés vagy inkább a sokat tudás ott van mindegyik arcon. És – ha jobban megnézzük – mindegyik pofa egy kicsit hasonlít Telkes Tamásra is. Mivel a zsidó uralkodók sem voltak elegen, a mester áttért a magyar királyok portréinak megrajzolására; éppoly dühösek lettek, mint a zsidók. És ők is hasonlítanak egy kicsit Tamásra. És mivel a zsoltárok szövege és a portrék mellett még mindig maradt hely, odarajzolt egyebeket is. Mindenfélét, ami érdekli. A magyar élővilág, a növények, az állatok, a kökörcsintől a kocsányos tölgyig, a varangytól a nádi farkasig, és mivel még mindig maradt a lapon egy kis üres felület, oda kerültek a történelmi magyar címerek is, meg mindenféle szimbólumok, jelek és jegyek, minden, ami Tamás szívéhez közel áll. Minden itt van, ami fontos, ami érdekes, szinte kozmikus világot varázsol Tamás az ő lapjaira. Vagyis magát rajzolja ide. És ez a lényeg itt.

Nem tisztem a szakmai ítélkezés, annyit látok, hogy Telkes Tamás remekül rajzol, de tudom, hogy kenyerét civilként keresi meg. Neki a rajzolás, festés, alkotás olyasmi, mint a prófétáknak lehetett a zsoltárok énekelése; szívből fakadó és az Istennek szóló.

Telkes Tamásnak az Úr törvényében van az ő gyönyörűsége, kedvére ír, rajzol, nem függ közönségtől, állami vagy magán mecenatúrától, szabad ember, szabad művész, hisz van neki polgári foglalatossága; a Magyarországon leg elterjedtebb szakmát űzi; azok közé tartozik, akik többen vannak, mint a tanárok, mint az orvosok, mint a kőművesek – biztonsági őr.